2009. december 26., szombat

Karácsonyi történet

Milyen kicsi lett a domb, ahol annakidején naphosszat szánkóztunk! Biztos, hogy ez ugyanaz a dombocska? És ez biztos ugyanaz a lépcső, ahová kicsi koromban kiálltunk és a karácsonyi verseket szavaltuk? És hol vannak az “öregek”? Még csak most volt, hogy Édesapám, Édesanyám valahol a sor végén kullogtak, én meg arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is kiállok Úrvacsorát venni, de mindez még olyan távolinak tűnt. Most meg… Édesapám előtt csak négyen álltak, és messze nem én voltam az utolsó a sorban.

Talán nem mindenkinek mondanak sokat a fenti sorok, de én még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet. Eltelt az idő, egyszerűen. Ott, ahol én ültem a templomi padban annakidején, most “idegen” gyermekek ülnek, és most már a saját gyerekem is közöttük van.

Nagyon jó volt otthon lenni. Nemcsak otthon a házban, hanem otthon a templomban is. Emlékezni, újraélni sok-sok régmúlt karácsonyt, amikből konkrét emlékek igaz, nem feltétlenül maradtak (bár akadnak azért), de az érzések, a hangulatok igen. És akkora melegséggel töltött el mindez! És jólesett látni a sok régi arcot! Igaz, némelyiküket igencsak ráncosabb kiadásban, de akkor is. És jólesett ott, azon falak között hallani az Igét. Volt karácsony, nagyon ritkán, de volt, amikor “nem jutottam el” templomba, és állíthatom, hogy az nem volt számomra karácsony.

A mostani az. Nem hull a hó sűrű pelyhekben, nem is fehér semmi, sőt, fekete mocskos kinn minden és esik az eső, de ennél szebb karácsonyom nem emlékszem, hogy lett volna. Mert talán most jutottam el oda, hogy felfogjam teljesen az üzenetét. És, bár a tárgyi ajándékok eddig sem voltak túl fontosak számomra, rájöttem, hogy azok az égvilágon semmit sem érnek, ha nem lehet együtt a család, ha nincs békesség, ha nincs egészség.

Másképp alakult az Ünnepre való készülődés, mint eddig bármikor. Vasárnapra virradólag Édesapámat mentő szállította kórházba. A baj a régi volt, de újult változatban. Nem tudtuk, mire számíthatunk. Olyan nevetségesnek éreztem a begyúrt mézeskalács-tésztát! Aztán mégiscsak megsütöttük a húgommal. És lassan, bár túl jó híreket nem kaptunk (és sajnos, nem is fogunk kapni), de megnyugodtunk. Csütörtökön hazaengedték, így együtt lehettünk az Ünnepen. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna!

A gyerekek, természetesen, kaptak ajándékot, hiszen nekik egyelőre úgyis az ajándékok jelentik a Karácsonyt, de én tudom, hogyha belül nincs Ünnep (ünnep, a maga összes értelmezésével), hiábavaló minden külső “körítés”.

Hát ilyen volt az idei Karácsonyunk. A “történetet” Duendének is szánom, hogy eleget tegyek felhívásának!:)

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!!!

2 megjegyzés:

duende írta...

Köszönöm Edith!

Szép gondolatok. Éppen a minap beszélgettünk a szomszédasszonyommal az ünnepről. Hogy bizony, ha nem díszítjük fel néhanap a lelkünket, ha nem tesszük ünneppé az ünnepeinket, az a vég... Sokan mondják, hogy "ááá, én nem készülük. Minek? Ez is csak olyan nap, mint a többi..."
Aki így gondolkodik, annak a lelkében már nincs helye a szépnek, a szentnek. Minden profánná válik és az káosz kezdete.
Tegnap a sógoroméknál vacsoráztunk. Nagyon jól főz, isteni vacsorát készített nekünk. Délután 3 órától a konyhában pörgött este 7-ig, hogy minden tökéletes legyen: kétféle sült, gyümölcsleves, 4 féle köret, saláta. Ez a szeretet. A szívét kietette értünk az asztalra.

Édesapádnak jobbulást, kívánok, kívánom, hogy gyógyuljon meg és még sokáig együtt ünnepelhessetek!

galedith írta...

Drága Edith!
Amikor édesapám a korházban volt és én is még a blogozás legelején voltam, annyira meglepett és NAGYON JÓL ESETT, hogy Valaki- aki közelről nem is ismer- felfigyelt elkeseredett soraimra és küldött egy -számomra- nagyon kedves üzenetet. Ez a Valaki Te voltál!
Most rajtam a sor!
Kivánom, hogy függetlenül a történtektől, legyen áldott ünneplésetek( igaz,a vége felé közeledünk már), Azzal Aki minden helyzetben meg tudja adni az erőt és mindazt amire szükségünk van!
Apukádnak pedig minnél hamarabbi gyógyulást kivánok!
Puszi, Edith.

2009. december 26., szombat

Karácsonyi történet

Bejegyezte: sedith dátum: 8:45
Milyen kicsi lett a domb, ahol annakidején naphosszat szánkóztunk! Biztos, hogy ez ugyanaz a dombocska? És ez biztos ugyanaz a lépcső, ahová kicsi koromban kiálltunk és a karácsonyi verseket szavaltuk? És hol vannak az “öregek”? Még csak most volt, hogy Édesapám, Édesanyám valahol a sor végén kullogtak, én meg arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is kiállok Úrvacsorát venni, de mindez még olyan távolinak tűnt. Most meg… Édesapám előtt csak négyen álltak, és messze nem én voltam az utolsó a sorban.

Talán nem mindenkinek mondanak sokat a fenti sorok, de én még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet. Eltelt az idő, egyszerűen. Ott, ahol én ültem a templomi padban annakidején, most “idegen” gyermekek ülnek, és most már a saját gyerekem is közöttük van.

Nagyon jó volt otthon lenni. Nemcsak otthon a házban, hanem otthon a templomban is. Emlékezni, újraélni sok-sok régmúlt karácsonyt, amikből konkrét emlékek igaz, nem feltétlenül maradtak (bár akadnak azért), de az érzések, a hangulatok igen. És akkora melegséggel töltött el mindez! És jólesett látni a sok régi arcot! Igaz, némelyiküket igencsak ráncosabb kiadásban, de akkor is. És jólesett ott, azon falak között hallani az Igét. Volt karácsony, nagyon ritkán, de volt, amikor “nem jutottam el” templomba, és állíthatom, hogy az nem volt számomra karácsony.

A mostani az. Nem hull a hó sűrű pelyhekben, nem is fehér semmi, sőt, fekete mocskos kinn minden és esik az eső, de ennél szebb karácsonyom nem emlékszem, hogy lett volna. Mert talán most jutottam el oda, hogy felfogjam teljesen az üzenetét. És, bár a tárgyi ajándékok eddig sem voltak túl fontosak számomra, rájöttem, hogy azok az égvilágon semmit sem érnek, ha nem lehet együtt a család, ha nincs békesség, ha nincs egészség.

Másképp alakult az Ünnepre való készülődés, mint eddig bármikor. Vasárnapra virradólag Édesapámat mentő szállította kórházba. A baj a régi volt, de újult változatban. Nem tudtuk, mire számíthatunk. Olyan nevetségesnek éreztem a begyúrt mézeskalács-tésztát! Aztán mégiscsak megsütöttük a húgommal. És lassan, bár túl jó híreket nem kaptunk (és sajnos, nem is fogunk kapni), de megnyugodtunk. Csütörtökön hazaengedték, így együtt lehettünk az Ünnepen. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna!

A gyerekek, természetesen, kaptak ajándékot, hiszen nekik egyelőre úgyis az ajándékok jelentik a Karácsonyt, de én tudom, hogyha belül nincs Ünnep (ünnep, a maga összes értelmezésével), hiábavaló minden külső “körítés”.

Hát ilyen volt az idei Karácsonyunk. A “történetet” Duendének is szánom, hogy eleget tegyek felhívásának!:)

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!!!

2 megjegyzés on "Karácsonyi történet"

duende on 2009. december 26. 11:02 írta...

Köszönöm Edith!

Szép gondolatok. Éppen a minap beszélgettünk a szomszédasszonyommal az ünnepről. Hogy bizony, ha nem díszítjük fel néhanap a lelkünket, ha nem tesszük ünneppé az ünnepeinket, az a vég... Sokan mondják, hogy "ááá, én nem készülük. Minek? Ez is csak olyan nap, mint a többi..."
Aki így gondolkodik, annak a lelkében már nincs helye a szépnek, a szentnek. Minden profánná válik és az káosz kezdete.
Tegnap a sógoroméknál vacsoráztunk. Nagyon jól főz, isteni vacsorát készített nekünk. Délután 3 órától a konyhában pörgött este 7-ig, hogy minden tökéletes legyen: kétféle sült, gyümölcsleves, 4 féle köret, saláta. Ez a szeretet. A szívét kietette értünk az asztalra.

Édesapádnak jobbulást, kívánok, kívánom, hogy gyógyuljon meg és még sokáig együtt ünnepelhessetek!

galedith on 2009. december 26. 15:05 írta...

Drága Edith!
Amikor édesapám a korházban volt és én is még a blogozás legelején voltam, annyira meglepett és NAGYON JÓL ESETT, hogy Valaki- aki közelről nem is ismer- felfigyelt elkeseredett soraimra és küldött egy -számomra- nagyon kedves üzenetet. Ez a Valaki Te voltál!
Most rajtam a sor!
Kivánom, hogy függetlenül a történtektől, legyen áldott ünneplésetek( igaz,a vége felé közeledünk már), Azzal Aki minden helyzetben meg tudja adni az erőt és mindazt amire szükségünk van!
Apukádnak pedig minnél hamarabbi gyógyulást kivánok!
Puszi, Edith.

Related Posts with Thumbnails