Kicsi, de hmmm... 4.

(avagy, egy igazi wellness&spa hétvége)

Az este
Legelőször a ping-pong asztalt ostromoltuk meg; régóta ábrándoztam arról, hogy egy jót ping-pongozzak, Svájc óta (lassan 8 éve) még ütőt sem láttam, nemhogy játsszak. Eleinte bódogtalankodtunk eleget, amíg belejöttünk, de utána „véres” meccseket játszottunk nagyokat nevetve közben.:) Amikor meguntuk a ping-pongot még billiárdoztunk, illetve „fitnesseztünk” egy kicsit, de darts-ban is próbára tettük magunkat. :P Így telt a koraeste, laza, nevetgélős hangulatban: jól éreztük magunkat.

Mire már mindent meguntunk, szóltak, hogy kész a víz, mehetünk pezsgőfürdőzni. Bár eleinte nagyon forrónak éreztem, végül megszokta a testem és hatalmasat lubickoltunk. Fürdés közben azért többször kiszálltam és lemostam az arcomat hideg vízzel, de még így is eléggé hosszasnak tűnt a félóra. Az ugyancsak félóra szaunát pedig ki sem bírtuk, két-három perc lett volna még, de kijöttünk. Azért élveztük nagyon!
Ciki vagy sem, de még sosem pezsgőfürdőztem és nem szaunáztam eddig, most viszont mindkettőt egycsapásra kipróbáltam. Hááááát, nem mondom, hogy nem szeretném, ha rendszeresen lehetne részem benne! De meglehet, akkor nem volna annyira érdekes már!
Mindenesetre, alig bírtam vonszolni magam, és a testemet szörnyen nehéznek éreztem ezek után. Még felhívtam Anit, hogy lássam, minden rendben volt-e a fektetésnél-elalvásnál, majd a szobába felérkezve, egyikünknek sem kellett ringatás. 11 óra volt.

A reggel
6-kor pattantak fel a szemeim, bár sokkal öregebbnek hittem az időt. Pár perc alatt enyhítettem egy kicsit feszülő melleimen, ittam néhány korty narancslevet és arra gondoltam, fel kellene kelni megjárni magamat a hűvös hajnalban. Aztán mégis visszabújtam az ágyba, mert már hallani is véltem Férjecskémet: bezzeg, amikor alhatsz, pihenhetsz, felkelsz járkálni! Hát én úgy visszaaludtam, mint a bunda és arra ébredtem, hogy I. széthúzza a sötétítőket, kinyitja az ablakot, majd felkiált: hűha, 9 óra van! Gyorsan mosakodtunk, rendbeszedtük magunkat, öltöztünk és már mentünk is reggelizni (előző napi elejtett szavakból kiderítettük, hogy nagyon szeretik itt a pontosságot). Már töltötték is a forró teát csészéinkbe. Kettőnkért nem terítettek svédasztalt, de egy roskadásig teli tálcát tettek az asztal közepére: szalámik, kolbász, sonkák, párizsik, sajtok voltak rajta, mellettük pedig, külön tálkában feldarabolt paprika, paradicsom és uborka, illetve a tányérainkon kis vajkockák. Mondanom sem kell, hogy ismét úgy jóllaktunk, hogy alig bírtunk moccanni. Pedig jócskán maradt még mindenből a tálon, két Lánykánk még bőven jóllakhatott volna a maradékból!
Kávéinkat már kinn, a hintán ülve kortyolgattuk el, miközben Mónika is letelepedett és egy jót beszélgettünk. Utána még lementünk és ping-pongoztunk néhány játszmát, ismét szégyent vallottam, de legalább nem 4-1 arányban, mint előző este, hanem csak 3-2-ben.:P Ezután pedig összepakoltunk és elindultunk. Nem tudom addig miért nem néztem meg, de amikor felmentünk a szobánkba láttam, hogy éppen a 7-es számút választottuk ki: 7-es szobában a (ma) 7 éves házasok! Jóleső érzéssel hagytuk hátra a villát és gondnokait, nagyon sok szívélyességben, kedvességben, pompás ételekben, kellemes élményekben és kényelemben volt itt részünk, jó lenne, ha legalább évente egyszer vissza tudnánk jönni.

A hazaút
A visszafelé útra sem voltak abszolút konkrét terveink, bár kilátásba helyeztük, hogy ha szép a hely, megmártózunk a szejkefürdői strandon vagy visszamegyünk Szovátára fürdeni. Végül egyikből sem lett semmi.
Szejkefürdőn megálltunk, de nem tetszett szemeinknek, amit láttunk a strandon (eléggé lerobbant állapotban volt), no meg, éppen akkor zajlott mellette valami rockfesztivál, úgyhogy megkíméltük magunkat a sok bőrgatyós-halálfejespólós emberke látványától és a „zene” fülbemászó muzsikájától. Azért a székelykapukat és Orbán balázs sírját meg szerettük volna nézni és szerencsére akadálya sem volt ennek. Kaptunk egy ideiglenes belépő feliratú nyakbaakasztót és már mehettünk is. Bár zavarta a szemünket a sok-sok sátor és néhol a szemét, aminek közepén a „művészek” ültek és gitároztak, de azért megcsodáltuk a sokévtizedes faragott kapukat, elolvastuk felirataikat, készítőik, illetve most már gondozóik nevét. Akadt közöttük olyan kapu is, amelyiket 1839-ben állíttatták, sőt, egy 1818-ast is felfedeztünk. Voltak „újabbak” is, az 1800-as évek végéről illetve a XX. század közepéről, a legújabb pedig 2000-ből származik. Az egyiken érdekes feliratot tekintettünk meg:


„Szíves vendéglátó e kapu gazdája, de a gonosz embert furkosbottal várja!”, az utolsó kapu pedig, ami a sírhoz a legközelebb van, maga Orbán Balázs székelykapuja volt.



Orbán Balázs síremléke most:



... és 18 évvel ezelőtt, amikor először jártam itt. Hááát, a háttérben levő bokrok jól megnőttek azóta, no meg én is, aki ott középen, a tanárnő mögött állok, kicsit "megnőttem":




Sok időt nem töltöttünk ott fenn, készítettünk néhány fotót, majd ereszkedtünk vissza. Majdnem az utolsó kapunál voltunk, amikor megpillantottunk egy szembejövő bácsikát. Felénk tartott és hamiskás mosollyal egy kérdést szegezett nekünk:
- Tudják-e, hogy miből készül a székelykapu?
- ???
- Hát, fiaim, Isten segedelméből és lopott cserefából! – jött a felvilágosító válasz.
Jót nevettünk a nem várt feleleten, majd mindenki ment dolgára.

Farkaslakánál felhívtam M.-t, hogy lássuk, otthon vannak-e, de sajnos nem voltak, így nem találkoztunk velük. Igaz, csupán beugrottunk volna, hogy szóljunk: itt jártunk, benéztünk és már mentünk is volna tovább. Fél 12 körül volt... A szovátai fürdőzésről úgy döntöttünk, lemondunk, hiszen 1 előtt már nehezen érkeztünk volna oda és 3 órát nem szívesen vártuk volna meg. Már mindkettőnknek égett a feneke, hogy lássuk a Csajokat. Még megálltunk Korondon vizet és fagyit, illetve a Lányoknak valami ajándék-csecsebecsét venni és innen már egyenesen hazafelé tartottunk. Azaz még tettünk egy-két vargabetűt, mire ténylegesen hazaérkeztünk: Zsoltékhoz mentünk ki, majd Anyuékhoz. Visszaadtuk a fürdőköpenyeket és megbeszéltük a két hét múlva esedékes kirándulást: szegény „öregek” köpni-nyelni nem tudtak a meglepetéstől, hogy mi azt akarjuk, hogy ők is kiránduljanak, végül Aput nem is sikerült rábeszélni. Azaz menne ő is szívesen, de most még rengeteg a tennivalója, még egy hétre is nehezen szakadhatna el. Helyette felajánlotta, hogy vigyük inkább Benit és Dávidkát magunkkal, a két Srácnak nagyobb szüksége van az igazi kikapcsolódásra és talán még jobban is örülnének neki! Így aztán, ha a Jóisten is úgy akarja, júl. 26-án, heten, mint a gonoszok, felkerekedünk ismét, hogy majdnem egy hétig a Kőfenyő panzió egyik apartmanjában pihenjünk, kikapcsolódjunk, feltöltődjünk a következő évre, no meg persze, hogy fürödjünk, csónakázzunk, halásszunk a tóban! Úgy legyen!:)