Vendégből családtag, azaz 4 éves vagyok!!!

Vagyis nem én, hanem a blogom. És végre, nem felejtettem el a szülinapját!!! Mert eddig minden évben elfelejtettem.:P

Fotó INNEN.
Statisztikai adatokkal most nem szolgálok, mert kedvem sincs hozzá, illetve nem is érdekel annyira, hogy rendszeresen kövessem a dolgok alakulását, változását. Annyit viszont muszáj leírnom, hogy köszönöm annak a 332 feliratkozott rendszeres olvasómnak (jó, tudom, ez nem jelent tényleges olvasót is) a bizalmat, hogy akár hosszasabb folyamat után, akár hirtelen felindulásból egyszercsak úgy gondolta, hogy érdemes feliratkoznia a blogomra olvasóként. Nem tudom, ki mennyire elégedett azzal, amit a blogon talál, de nagyon sok pozitív visszajelzést kapok, úgyhogy gondolom, érdemes folytatnom másokért is, nemcsak magamért.

Ha visszagondolok az elmúlt 4 évre, bizony sok minden eszembe jut. Pl. az első bátortalan lépések, amikor elkezdtem egyszerű receptjeimet bepötyögni a blogra; vagy amikor felfedeztem a többi blogot, és olvastam, hogy másoknál milyen természetes a lazac, a rák, az articsóka vagy a mittudoménmi használata, főzése, én meg "elszégyelltem magam", hogy mit akarok a zakuszkámmal meg a puliszkás májpörköltemmel; vagy hogy milyen jólesett, amikor a babás blogom ismerősein kívül más is hozzászólt a bejegyzéseimhez, hát meg amikor felfedeztem az azóta már sajnos megszűnt gasztro.blog.hu-t, ahol a későbbiekben aztán megjelentek a frissítéseim. De az sem mellékes, hogy rengeteg emberrel megismerkedtem a blogom által, legyen szó akár személyes, akár virtuális ismeretségekről, és általuk is rengeteget tanultam, fejlődtem azóta sok-sok téren. Örülök, hogy az ún. gasztroblogger-társadalom nagy csapatához tartozhatok, és örülök, hogy az erdélyiek között úttörőnek számítok ebben a társaságban, mert ha jól tudom, akkoriban még csak Ottisnak volt blogja "közülünk". És a legjobban annak örülök, hogy a főzésimádatomnak meg a gasztroblogomnak köszönhetően 2009-ben az Erdélyi konyha (ami tavaly óta már Magyaroszrágon is megjelenik havonta) gasztromagazin munkatársa, majd helyettes főszerkesztője lehettem, és így egyéb munkám (munkahely) mellett mégis egy olyan tevékenységet folytatok, ahol a szakmám és a hobbim szervesen összefonódik, és amit imádok csinálni még akkor is, ha "csúcsidőben" csupán 3-4 órákat alszom éjjelente. Az sem mellékes, hiszen fontos szakasza volt gasztrobloggerségemnek, hogy két éven keresztül a Kifőztük magazin munkatársa is voltam, sőt mi több, azzal büszkélkedhetek, hogy ott voltam már az alapításánál is.:) Azóta a Kifőztük is kinőtte magát, és eljutott egy olyan szintre, amit abszolút mértékben megérdemel, azaz, hogy nyomtatásban is megjelenik.

A 4 év alatt azt hiszem megismertem a gasztroblogger-viselkedés (vagy minek nevezzem) mindenféle stádiumát: először a hagyományos erdélyi ételeket mutattam be, hiszen mai napig büszke vagyok rájuk; aztán új dolgokkal próbálkoztam, és próbáltam mindig előrukkolni valami különlegessel. Majd állandóan lestem, mikor érkeznek a hozzászólások, mikor jelentkezik egy-egy új ember, illetve mikor jelentkezik be egy-egy új rendszeres olvasó. Akkor, természetesen fontos volt ez, különben nem biztos, hogy kedvet, erőt éreztem volna a folytatáshoz, illetve egyáltalán értelmét a folytatásnak. Emlékszem, mekkora boldogsággal töltött el, amikor már rendszeresen érkeztek az olvasók főleg a gasztro.hu-ról, és naponta már vagy 50-en megnézték a blogomat. Ne, ne tessék nevetni, mert igen, akkoriban ez hatalmas szám volt, és sosem reméltem volna, hogy bekövetkezhet. Hát még amikor már volt 50 vagy 100 rendszeres olvasóm!

Aztán, egy idő után azt vettem észre, hogy másképp tekintek a blogomra, mint addig... Úgy tudnám a legpontosabban megfogalmazni ezt, hogy már kezdett nem vendégnek számítani az életemben, hanem befogadtam családtaggá. És természetesen, ezzel a váltással sok minden megváltozott. Elveszített néhány vendégnek kijáró kiváltságot (mint pl. azt, hogy kiemelt helyen legyen, több időt fordítsak rá, hogy állandóan ápolgassam, szépítgessem), ellenben nyert olyan dolgokat, amik tényleg csak a családtagoknak járnak: szeretetet, gondoskodást, ragaszkodást, és egyszerűen helyet kapott az életünkben. Mert bizony, nemcsak az én életemben kapott helyet, a családnak is meg kellett szokni, hogy ő egyszerúen van. Eleinte még restelltem is a férjem előtt, aki néha piszkált is, hogy már megint fényképezek, de aztán már olyan természetes lett az egész, hogy mindenki megkérdezi: lehet enni, vagy kell még fotózni is?! Egy idő után már nem éreztem olyan sürgető vágyat, hogy naponta feltegyek valami újat, hiszen nem is főz az ember naponta újdonságokat. Megtörtént aztán az is, hogy hetekig "felé sem néztem" időhiány miatt, de akkor is gondoltam rá. Igaz, az is előfordult egy-egy ilyen időszak után, hogy nehezen rázódtam vissza a receptelésbe, és megfordult a fejemben, hogy kell-e nekem ez a plusz foglalatosság, de mint ahogy a gyerekét nem dobja el a szülő egy idő után, így én sem tehettem ezt a blogommal. Mert igenis, valahogy gyerekemnek számít. Egy részecskének belőlem, és egy részecskének a történelemből, a világegyetemből. Benne vagyok én, a családom, a (nemcsak étkezési) szokásaink, az erdélyi élet, és minden, ami ezzel kapcsolatos. Régebb amolyan kisregényeket is írtam felvezetőként, mert az egyes ételek valamilyen módon mindig kapcsolódtak egy-egy történethez, történéshez. Ma már mellőzöm a hosszú leírásokat főleg az időhiány miatt.

Azóta sok mindenben változott az étkezésünk is: fokozatosan csökkent a disznóhúsfogyasztásunk, ami mostanra már nagyjából nulla, legalábbis itthon; sokkal több zöldséget és gyümölcsöt, ebből kifolyólag pedig sokszorosan több húsmentes ételt eszünk; megnőtt a csirke-, pulyka-, halfogyasztásunk; kiiktattam az étrendünkből a mesterséges ízesítőszereket: házilag készítem az ételízesítőt, készen vásárolt fűszerkeveréket csak olyant veszek, amiben nincs nátrium-glutamát és egyéb oda nem illő vegyszer; újabban a cukorfogyasztásunk is megcsappant a férjem cukorérzékenysége miatt, bár addig sem voltunk azok a túlzottan édesszájúak.

Mit írhatnék még? Talán az időhiány miatt ennyi is bőven sok, hiszen már nem is kisregény, amit írtam, hanem akár egy trilógiát is kitesz.:) De ezek most kikívánkoztak belőlem. És ki tudja, jövő ilyenkor írhatnék-e ilyesmit?!

Remélem, recept is lesz ma, de biztos, hogy nem torta. Azokból kijutott az elmúlt két hétben.:)