Friss, fehér és … isteni

Bár időrendi sorrendben nem ez következik, de annyira friss (az élmény és a végeredmény is), hogy nem tudom csak napokkal későbbre hagyni.



Megtört a jég. A múltkori vekniket Férjecském nem kóstolhatta meg azon egyszerű oknál fogva, hogy nem maradt belőlük, mire hazaérkezett. (Közben evett zsemlét, de az nem olyan lett, mint a veknik, de erről majd később írok.) Mára viszont megint nagy tervem volt: kenyeret akartam sütni. “Elővettem” Limara jól bevált fehérkenyér receptjét és szinte 100%-ban követve az adagokat és utasításait, megszületett életem első igazi kenyere. (Talán több volt az öregtésztám, mint amennyit L. írt, ezért nem kellett bele csak kb. 2,3 dl víz, és nem kellett 50-55 percig sütnöm, elég volt csak kb. 40 perc, mert nem jénaiban sütöttem, jól lefedve, hanem csak egy tepsit borítva egy másik tepsire.)
A történetnek azonban még nincs vége. Kíváncsi voltam Férjecském reakciójára. De hogy kissé megtévesszem, cselhez folyamodtam. Megbeszéltem a kenyeres üzletben a csajjal, hogy felszeleteli nekem, sőt, egy zacskót is adott. István megkóstolta, majd egy újabb szeletet csak úgy magában elmajszolt. Jessz! De hamar kiderült a turpisság, mert nem tudtam nem furcsán mosolyogni. Csak annyit vetett ellene bizonytalanul, hogy az elfogyasztott gáz, meg a többi hozzávalóval töbe kerül, mint az üzleti kenyér, bár én abszolút nem hiszem. Mindenesetre, egyszer majd kiszámolom. Ez a kenyér kb. 1 kilós lett, 92 dekát mértem, amikor 3-4 szeletet megettünk a végekről. És szerintem nem került 2,80-ba, mint az ugyanekkora az üzletben.