Canard au vin, avagy coq au vin – kacsából

Már megint Duende. De mit tegyek, ha ilyen jól inspirál, és még a hozzávalók is nagyjából megvannak? Nemrég ő írta le, hogyan készült nála a boros tyúk, én pedig a boros kacsámat írom le.

Bevezetőként még annyit, hogy első találkozásom a "canard"-ral eléggé csúfos volt. Középiskolás francia tudásom cserbenhagyott, amikor 16 évesen Párizs mellett egy családnál voltam elszállásolva és a háziasszony megmondta mi lesz vacsorára: canard (ejtsd: kánár). El nem tudtam képzelni, hogy kanárihúst vegyek a számba, de nem mertem szólni semmit. Már megérkeztek a vendégeik, elfogyott az előétel, jött a főfogás, a tányérokon pedig jó nagy, tenyérnyi nagyságú combok díszelegtek. Csak néztem, néztem, és nem tudtam, hogy most mi a helyzet. Mi az a titokzatos kánár, mert én a kanárit egy icipici madárkának tudtam. Ekkor már sejtettem, hogy velem van a baj, az én francia tudásommal. Mertem előhozakodni végül a problémámmal. Azt a nevetést hallani kellett volna. Én is úgy nevettem magamon, mintha fizettek érte, de legalább megtudtam, hogy a kánár az a kacsa, a kis kanári pedig a kánári.

Ez a kacsa (ruca) még a karácsony előtti vágásból való volt, s ezennel (majdnem) elfogyott az összes kacsahúsom. (A nyakát és a háta felső részét félretettem egy húslevesnek, a mellét pedig egy másik alkalomra, sültnek.) A két combját, a szárnyakat és a püspökfalatját készítettem el. Őszintén, kissé tartottam a csupán borban való pároslásától, hogy mit fog szólni hozzá Férjecském, de kár volt aggódni. Gombám nem volt, még csiperke sem, túl későn jutott eszembe, és biztos, hogy azzal együtt teljesen más lett volna az íze, de mivel úgy még nem ismerem, azt mondom, így is tökéletes lett.



A húsokat előkészítettem: megszárítgattam, sóztam, borsoztam, majd lisztbe forgattam. Egy szelet házi szalonnát csíkokra vágtam és kiolvasztottam. A visszamaradt zsiradékhoz olajat öntöttem és a húsdarabokat is kisütöttem benne. Végül flambíroztam őket, de úgy, hogy a gáz lángjától gyújtottam be a serpenyőben lévő alkoholt, és még így is nagyon kell vigyázni, mert hatalmas lángja lesz. A kép kissé homályos, de a láng mérete, már amennyi belefért a képbe, így is látszik:



Végül ilyen szépen, csendesen égett, amíg el nem égett az összes szesz:



Amíg a hús sült, hagymát is karamellizáltam, de egészen mini hagymák híján a fellelhető legkisebb hagymákat használtam félbe vagy négybe vágva. Amikor kész voltak, rájuk dobtam a szalonnapörcöt is, megszórtam egyetlen csipet provence-i fűszerkeverékkel (bár én nagyon szeretem őket, Férjecském nincs kibékülve a bazsalikom, rozmaring, oregánó ízével), dobtam rá apróra vágott petrezselymet, 2 kisebb babérlevelet és megszórtam egy teáskanálnyi köménymaggal, jól összekavartam, majd a tepsibe helyezett húsra-köré halmoztam. Felöntöttem borral (nem kimondottan vörösbor volt, hanem finom, félszáraz, Apu-féle házibor), kb. 6 decinyit használtam belőle és még töltöttem kb. másfél decinyi vizet is.



Lehet, hogy nem kellett volna, de attól tartottam, hogy túl hamar elpárolog a bor. Végül a sütőbe tettem és a legalacsonyabb hőfokon kb. két és fél órát párolódott-sült. Ha hőfokot állíthatnék, akkor még alacsonyabb hőn készítettem volna, de akkor több idő alatt készült volna el.

TAV. BŐS. - 2011.

Estebédre lett meg, tekintve tegnap délelőtti nem éppen rózsásnak mondható állapotomat (gasztroblogon nem illik az ilyesmit részletezni), és mégcsakazértis ettem belőle. Én kenyérrel és paradicsomos-citromos friss káposztasalátával ettem, Férjecském pedig savanyú káposztával.
Isteni volt, szerintünk!