EGBT – azaz I. Erdélyi Gasztroblogger Találkozó – miniben

Ha teljesen hű akarok maradni a valósághoz, akkor le kell írnom, hogy tulajdonképpen nem ez volt az első alkalom, amikor erdélyi gasztrobloggerek találkoztak, mert már augusztusban volt egy találkám Andicival, illetve, lehet, hogy a székely lányok is összeültek már egy kis traccspartira, de az első, teljesen előre kieszelt és megszervezett talákozónak ezt a mostanit tekintem. Azért muszáj a mini jelzőt is használnom, hiszen csak ketten jöttünk össze, Alíz és én, nálam.

Mivel, néhány emberkével egyeztetve, arra a következtetésre jutottunk, hogy idén már nem sikerül összehozni egy nagyobbszabású összeruccanást, úgy gondoltuk, használjuk ki az adódó lehetőségeket és külön-külön, mikor ki tud-alapon szervezzünk ezt-azt. Így aztán természetes volt, hogy amikor Alíz – más ügyei miatt – Vásárhelyre látogat, akkor találkozunk is. Mivel pedig a logika leginkább ezt a változatot támasztotta alá, itthon látogatott meg. Igaz, azért volt beülés is valahová, egy kávé és még egy kis beszélgetés erejéig, de ez teljesen véletlenül alakult így.

Én nagy izgalommal vártam a tegnapot, és amilyen idejében kezdtem el tervezgetni és gondolkodni azon, mivel várjam Alízt, éppolyan későn sikerült dönteni. És bár azt mondta, hogy nem számít mit főzök, azért igyekeztem, hogy a szétválasztás alapelveit is betartsam. Tényleg sokat agyaltam, hogy akkor mi kerüljön az asztalra, milyen napba legyen beleillő, végül mégis úgy döntöttem, hogy a húsnapot választom, mert egy vendéget mégis húsos étellel illik várni mifelénk. Főleg egy olyan vendéget, aki első alkalommal jár nálunk. A levest illetően hamar döntöttem aztán, húsgombóclevest terveztem, de a második fogással megint gondom volt. Zita szomszédasszonyom segített ki, amikor elmesélte mit készített nemrég az édesanyja. A receptet egy kicsit továbbfejlesztettem, került még bele ez-az, hiszen ahogy felvetette a dolgot, máris beindultak a fogaskerekek, és úgy született aztán a zöldséges-húsos töltött gomba. Én úgy érzem, az ebéd finomra sikerült, a vendégek (mert végül ketten voltak az unokaöccsével) is dicsérték és főleg ették:), de még ennél is jobban örülök annak, hogy tényleg tudtunk találkozni, hogy megismerkedtünk, hogy egy jót beszélgethettünk (bár, ha az egész nap rendelkezésünkre állt volna, úgyis kevés lett volna) és további közös terveken is “dolgozhattunk”.

Nem utolsó sorban pedig, hogy boldog tulajdonosa lehettem Alíz frissen megjelent könyvének, illetve megkóstolhattam/hatok néhány finomságot, amik fakanálforgatásának eredményei. Már most tanúsíthatom, hogy vitamindús savanyúsága isteni, alig tudtam abbahagyni az evését vacsorakor, és biztos vagyok benne, hogy a másik savanyúság-féle különlegességet, illetve a málnakocsonyát is, amivel megajándékozott, csakis szuperlativuszokkal méltathatnám.

Mi ketten, már a kávézóban: