VKF! kiírásakor: - Na jó, szóval, krumpli.
Egy idő után: - Jó, hogy krumpli... ki nem tud krumpliból főzni?!
Pár nappal ezelőtt: - Krumpliiiii???
Tegnap: - Na, erről lemaradtam.
Tegnap este: Az ihlet (fehér galamb vagy tüzes lángnyelv képében – ki ahogy akarja) megszállt.
Most: VKF!
Szomorúan (bár még nem a fürdőszobai csőtörés miatt) nézegettem a VKF!-re már beküldött recepteket. És akkor, mint egy üstökös, úgy csapott le rám Garffyka bejegyzésének címe: VKF! - valami édeset! Nem olvastam végig, csak az első néhány sort, hogy megbizonyosodjak: nem ugyanarról van szó, amire én gondoltam, és már vettem is az irányt a konyha felé, pár perc múlva pedig már vígan főtt a három krumpli az egyszer, évekkel ezelőtt kipróbált édességhez, a négerbogyókhoz. A négerbogyók kitűnő gluténmentes változata a kekszes kókuszgolyónak, bár természetesen, nem ez az elsődleges szempont. Csak egyszerűen finom.
Négerbogyók Hozzávalók:
- 3 db krumpli (jó félkiló)
- 20 dkg darált dióbél
- 15 dkg porcukor
- 1-2 ek. kakaó
- 3 tk. rumaroma (én most vaníliával készítettem)
- kókuszreszelék, színes cukorkák, kristálycukor, csokiforgács a hempergetéshez
A krumplit puhára főzzük (nekem nyersen 560 g volt a 3), majd villával jól összetörjük, esetleg lereszeljük. Beletesszük a többi hozzávalót és jól eldolgozzuk. Jól formálható masszát kell kapnunk. Ha véletlenül nem elég kemény (krumplik mérete, fajtája ezt befolyásolhatja), további darált dióval, esetleg prézlivel segíthetünk rajta; ha pedig túl kemény lenne, akkor egy kevés lekvárral, tejjel igazíthatjuk meg.
Ennyi. Gombócokat formálunk belőle és tetszés szerint a felsoroltak valamelyikébe vagy mindegyikébe hempergetjük.
Jó étvágyat!
Ha most még egyszer frissítenék, a blogom 15000. látogatója lennék. 4 és fél hónapja működik a számláló, ha átlagosan vesszük, akkor mintegy 3333-an látogatják havonta a naplómat. Ebből van nekem is néhány klikkelésem, de persze, nem én teszem ki a zömét. Azt is tudom, hogy sokan csak benéznek, majd (elégedetten vagy éppen csalódottan) továbbállnak, mint ahogyan velem is sokszor megtörténik. Vannak, akik rendszeresen hozzászólnak bejegyzéseimhez, vannak, akik időnként teszik csak tiszteletüket. Megint mások véletlenül jutnak el hozzám és hirtelen ötlettől vezérelve írnak néhány sort.
A magyarázatok, jobbanmondva kimagyarázások tárháza végtelen. Egy a lényeg: köszönöm mindenkinek, aki rendszeresen olvas vagy csak időnként, illetve véletlenül vetődik kalandos konyhám tájára. Bárki szívesen látott vendég ezután is, érezze otthon magát nálam akár úgy, hogy hozzászól, akár megfőzi, amit itt látott!
Még mondja valaki, hogy nem létezik telepátia! A napokban gondolkodtam el, hogy egy időben mennyi „adogatós” játék keringett az éterben, barátság-díjak, angyalkák, szuperblog-díjak meg körkérdések röpködtek mindenfelé. Aztán elcsitult minden. De valaki megelégelte. :)
Láttam, a gasztro tele van sipka-bejegyzésekkel. Így van ez jól. Mindenki megtisztel annyi embert, ahányat csak tud, és lassan mindenki a szuperszakács címet viseli. Mert a maga mikrokörnyezetében, gondolom, mindenki szuperszakács. És igen, vannak a napi kommentek, de időnként mindenkinek szüksége van egy kis extra-biztatásra, -elismerésre ahhoz, hogy utána egy ideig ismét buzgalommal, szenvedéllyel élje bele magát a főzésbe, mindennapokba. Mint ahogyan nem elégszünk meg egy-egy hétvégényi kiruccanással és szükségünk van a nyaralásra, vagy ahogy egy idő után nem elég, ha csak tudjuk, érezzük valaki szeretetét, hanem újból és újból szükségünk van arra, hogy ki is mondja... ilyenkor könnyűvé válik a test és a lélek, az élet pedig gyönyörű lesz.
Én is kaptam sipkát. Életem első szakácssipkáját, pedig nem is vagyok szakács!:)
Köszönöm Duendének! Szavai nagyon jólestek; úgy melengették szívemet, mint amikor féltő kezek felemelnek egy fészkéből kiesett madárfiókát! Bátorítására, hogy: írjak, igyekszem válaszolni: írással.
A kitüntetés szabályai azt mondják, hogy 5 embernek kell továbbadni. Gondolom, most is úgy van, mint máskor: olyan embereknek kellene megkapniuk, akiknél még nem volt a staféta, ne adjuk vissza, stb. Az elején az ilyesmi nagyon jól szokott működni, de a mostani intenzitás mellett szerintem ez lehetetlenség. Minden blogot olvasnunk kellene és szupermemóriával kellene rendelkeznünk ahhoz, hogy észben tartsuk ki kapta meg és ki nem.
A szabályokat - amennyire tudom – betartva, a kitüntetést továbbadnám:
Duendének – (volt itt szó valami szabályokról?), mert az elsőt az ember sosem feledi. Bár nem szeretném csökkenteni „régi”, Babaszobás és később Bloggeres naplós társaim jelentőségét, értékét, akik már az első bejegyzésektől kezdve szoktak kommentelni a blogomban, azért mégis Duende volt az első. Az első gasztro-s olvasóm. Aki írt is. Akit, ahogy jobban és jobban kezdtem felfedezni, jobban és jobban kezdtem csodálni. Sok receptjét kipróbáltam már, egyikben sem csalódtam. A fotói pedig mindig olyan szépek! Nem írok más jelzőt, mert nem tudok én fotókat méltatni. Nekem egyszerűen csak tetszenek. Bevallom, eleinte azon morfondíroztam, hogy miért olvas és ír nekem rendszeresen? Udvariasságból, unalomból, kedvtelésből? Végül rájöttem: nem kell keresni semmiféle ok-okozati összefüggést. A választ pedig most megadta: ő egyszerűen ebben is csak „úgy döntött”. Nagyon remélem, hogy valamikor személyesen is megismerhetem, sőt, hátha hamarosan errelátogat!
Loriennek, mert ő is az „első” kategóriába tartozik. Bár ő mit sem tud róla, mégis ő az, aki a gasztroblogok világába kalauzolt. Tulajdonképpen egy karfiollevessel kezdődött az egész, ami, egy másik ilyen játék keretén belül, arra késztetett egy ismerősömet, hogy őt is kreatív bloggernek nyilvánítsa. Egy klikk volt az egész és már itt is voltam. A „gasztroblogom” párnapos volt akkoriban és én csak ámultam-bámultam a fotóin, receptjein. Köszönöm Neked, Lorien, hogy megismerhettem ezt az ágas-bogas, de gyönyörű világot!
Ottisnak, mert ... csak úgy. Mert egymásra találtunk és a tágabb értelemben vett lakóhelyen kívül sok más közös vonásunk is kiderült. Mert szeretem, hogyan főz, mert szeretem, hogy újít, mert lehet jó ötleteket lopni, tanulni. Biztos vagyok benne, hoyg egyszer személyesen is találkozunk!
Katinak, mert olyan másképp főz, mint én! Olyan egyszerű és nagyszerű: ő maga és az ételei is. Mert sok újdonságot tanultam tőle, és közvetetten a szlovák konyha néhány remekével is megismerkedhetek/hettem. Mert bátorítanám, hogy ne szerénykedjen, minél többet írjon és ossza meg a nagyvilággal remek fogásait, mert sokat lehet tanulni tőle.
És Szilvinek, a Palacsintás királylánynak, mert szintén rokonlelkem. Nemcsak a családunk összetétele hasonló, sőt, lányaink páronként majdnem egyidősek, de az ízlésünk, az ételeink is hasonlítanak. Sokszor ugyanabban a cipőben járunk: gyorsan kell finomat előteremteni, és ilyenkor nála mindig találok valami fogunkra valót!
Szívem szerint nemcsak ennyi nevet említenék meg, akiknél rendszeres olvasó vagyok vagy benne vannak az olvasott naplók listájában, mint ideírnám. De most már be akarom tartani a szabályokat!;):P
Ezt a zeneszámot viszont szeretettel ajánlom minden ismerős és ismeretlen "séf"-nek, minden kedves idelátogatónak. A címe, tudom, hogy nem Super Duper, hanem Super Trouper, de mit számít? (Amúgy az Abba a kedvenc együttesem.)
Sajnos, kép nélküli lesz ez a bejegyzésem, mert Férjecském magával vitte a gépet Dunafotózáshoz. A receptem viszont olyan jól sikerült, hogy kár lenne, ha feledésbe merülne, ami - fotó híján - nagyonis valószínű lenne. Habár, amilyen jó lett, biztos még megismétlem!
Ez a főzelék egyrészt azért is olyan jó, mert a 15 perces kategóriába tartozik - amíg megoldottam az angol házimat, kész is lett :D - másrészt pedig isteni illata, íze volt. Kicsi adagot készítettem, csak éppen, hogy elég volt hármunknak, mindenesetre, ha még lett volna, én szívesen sepertem volna befelé. Fokhagymásan még nem csináltam, de úgy gondoltam, hogy nagyon jó íze lehetne tőle, így az utolsó újfokhagymát is felhasználtam már.
Tökfőzelék 1 fej hagymát apróra vágtam és kevés olajon megdinszteltem. Közben egy szál újfokhagymát is feldaraboltam (a fej részét kb. a hagymával azonos méretűre, a szárát és a zöldjét karikára) és a hagyma mellé dobtam. ezzel már csak annyit dinszteltem tovább, míg a jól megmosott, de nem hámozott zsenge tököt a nagylyukú reszelőn lereszeltem. Kb. félkilós volt a tök és reszelés után azonnyomban ment a fokhagymás hagymára. Kicsit kevergettem, míg elkezdett levet ereszteni, majd picit megsóztam. Lefedtem, és kb. 8-10 percig hagytam párolódni saját levében. Végül mégis öntöttem rá 1 dl-nyi vizet, mert még kellett ennyi lé ahhoz, hogy elkészüljön. Nem főtt meg nagyon, hanem amolyan roppanós-puha maradt. Ezután megszórtam két csapott ek-nyi liszttel és hagytam kicsit rottyanni, majd összekevertem. Felengedtem egy pohárnyi aludttejjel vegyes tejföllel (ez abból a tejszínből készül, amit én leöntök a tejről, amit hoznak, így az alján mindig meghúzódik kétujjnyi aludttej is), belekavartam a tegnap esti maradék tejfölös muzsdéjt is és még egy kevés vízzel hígítottam. Jól kiforraltam, eközben pedig apróra vágtam egy csokor kaprot és beleforgattam a főzelékbe. Sóval, citromlével igazítottam még az ízén és már ehető is volt. Hmm, még most is érzem az ízét a számban! Aki igényli, eheti sült kolbásszal, fasírttal, tükörtojással vagy amivel éppen akarja, de én ezúttal nem akartam, hogy bármi is "elrontsa" az ízét.
Semmi különöset nem tettem tovább az ötfűszerrel bedörzsölt kacsával. Amikor eljött az elkészítés ideje, a két szép darab mellet, bőrös részükkel lefelé egy száraz serpenyőbe tettem. Nem is használtam más zsiradékot, bőven elég volt, amit kiengedett magából. Néhány percig sütöttem mindkét felüket, míg szép pirosak lettek, majd az élükre állítva is hagytam picit pirulni.
Mindig izgatta a fantáziámat a szép rózsaszínre sütött kacsamell, amit viszont még sosem ettem, így eljönni láttam az alkalmat, hogy kipróbáljam és megkóstoljam. Főzőműsorokban (pl. Gordon Ramsay-t láttam többször is kacsamellet készíteni) az elősütés után kb. 10 percre szokták sütőbe tenni a húst, én egy kicsit egyszerűsítettem rajta és nem tettem sütőbe (későn jutott eszembe, hogy begyújtsak), hanem vörösborral leöntöttem, flambíroztam, majd jól záró fedő alatt kb. tíz percig pároltam. Az egyiket kivettem, és vágtam belőle néhány szeletet. A belseje gyönyörű rózsaszín volt, pontosan, ahogy láttam, de az íze... hát nem tudom, mondjam úgy, hogy nekem nem jött be a félig átsütött hús. Biztos, hogy az én ízlésemmel van a baj, mert ha a világon annyian szeretik, mégsem lehet olyan rossz, de vállalom. (Mint ahogyan a nagyon al dente főtt tésztát sem szeretem.) Férjemmel nem is kóstoltattam, de szinte biztos, neki sem ez lett volna a kedvence. Így aztán még öntöttem rá kevés bort, majd ahogy elpárolgott pótoltam és még kb. 20 percig hagytam készülni. Ekkor már csak enyhén volt rózsaszín, de még jó puha volt, szóval így már a mi ízlésünknek is megfelelt. A fűszereséséről pedig egy szó sem esett, mindenki csak evett és evett, úgyhogy méltán hiszem, hogy finom is volt.;)
TAV. BŐS. - 2011.
A közben megszaporodott vacsoraevőkre tekintettel egy adag miccset is kiolvaszottam, megsütöttem. Kenyérrel és uborkasalátával ettük, de ki-ki kedve szerint válogathatott még a további felhozatalból is: mustár, ecetes torma, tejfölös muzsdéj, darált csípőspaprika.
A miccsről is írok majd egy másik bejegyzésben.
Ez az ötfűszer nem „az” az ötfűszer, bár kétségkívül keleti tájakra kalauzol az illata, íze. Én nem nagyon merek merészen bánni a különleges fűszerekkel, mert Férjecském – mondjam úgy – nem túl nyitott ezek felé, de azért mindig szoktam egy kicsi ezt meg azt csempészni az ételekbe. Csak úgy, hogy egyedi ízt adjanak a fogásnak, mégse legyen kiütköző, esetleg beazonosítható az eredete.:)
Most viszont merészkedtem egy kicsit. Már nagyon unom a húsokon a só-bors keveréket, így ma – egy életem, egy halálom :D – megalkottam saját ötfűszer-keverékemet, amivel befűszereztem a kacsamelleket. Nem mondom, hogy na, most aztán adtam neki, hanem csak finoman dörzsöltem be vele, de azért biztos fog érződni!
1 rész szemes feketeborsot, egy rész koriandermagot és 1 rész köménymagot (más híján) a mákdarálón finomra daráltam, majd még összevegyítettem fél rész fahéjjal és 1 rész fokhagymaporral. (Az egy rész nálam kb. 1-1 evőkanálnyi volt.) A keveréket végül jól záródó üvegbe tettem. Az aromája intenzív volt, remélem, a kacsahús nagyon finom lesz vele! (Férjecském kívánságára a húsból „csak” vacsora lesz. Majd beszámolok a fogadtatásáról!)
Eszembe jutott, hogy a pityókás rántotta, amit nemrég készítettem, szintén egyik gyermekkori kedvencem. Édesanyám mostanában is gyakran készíti, ha hozzájuk megyünk, szinte mindig kedveskedik egy kiadós adaggal. Mindannyian szeretjük, mégis legtöbbször elfeledkezem róla, pedig nagyon finom, nagyon gyors és nagyon olcsó étel. Nem kell valami nagy szenzációra gondolni, szinte mindenki ismeri, csak más néven: tócsni, lepcsánka, röszti, krumplifasírt, krumplis palacsinta, hogy csak néhányat említsek, de tudom, hogy millióegy elnevezése él és kering. Mi a címben említett nevet szoktuk használni és erre az ételre én is előszeretettel használom a pityóka (krumpli) kifejezést.
Én ezt az ételt is már sokféleképpen variáltam, volt, hogy tettem bele paprikát, zöldséget, spenótot, sajtot vagy túrót, de az igazi mégis az egyszerű, hagymás-krumplis-tojásos változat maradt. Ez így szokott készülni: Fejenként 2-3 krumplit, 1 kisebb fej hagymát és 1 tojást számítunk. A krumplit és a hagymát meghámozzuk, majd a kisebb lyukú reszelőn lereszeljük. A tojást ráütjük, esetleg zúzhatunk bele egy cikk fokhagymát is, sózzuk, borsozzuk és jól összekavarjuk. Egy serpenyőben olajat forrósítunk és a masszát beletesszük, egyenletesen elsimítjuk, mint egy palacsintát. Nem túl magas lángon, de nem is a legkisebben, 5-8 percig sütjük, míg az alja szép piros nem lesz, majd egy tányér segítségével megfordítjuk. (A félig kész „palacsintát” ráborítjuk egy nagy lapos tányérra, majd úvatosan, a nyers felével lefelé, visszacsúsztatjuk a serpenyőbe.) Ekkor lefedjük a serpenyőt, hogy az egész párolódjon is egy kicsit, de végül még 3-4 percig fedő nélkül is sütjük, hogy ez a fele is szépen megpiruljon. Bármivel lehet fogyasztani; mehet hús mellé köretként is, de mi általában reggelire vagy vacsorára szoktuk enni tejföllel, reszelt sajttal a tetején, de én leginkább önmagában szeretem, kenyér nélkül, valamilyen friss zöldségsalátával. Néha szoktam úgy is sütni, hogy kanállal kisebb halmokat rakok a serpenyőbe, ilyenkor hívom krumplifasírtnak. De jobban szeretem a palacsintás változatot, mert úgy sokkal kevesebb olajat kell használni. Ilyenkor nyugodtan lehet zöldhagymát, illetve zöldfokhagymát tenni bele. Én is ezzel készítettem.
A felhívás most is érvényes, aki kedvet kap ahhoz, hogy felelevenítse gyermekkora meghatározó ízeit, csak rajta! Egy vagy több bejegyzésben, mindegy, csak írjatok! Természetesen, ha lehet, recepteket is kérünk!
Nem feledkeztem meg az elindított sorozatról, csak mostanában nem készítettem gyerekkori ihletésű ételeket. Tegnap viszont sor került a salátalevesre, amit általában túrós puliszkával szoktunk enni. Ez az egyik olyan étel(páros), amit mind a mai napig készítek, igazi felüdülést jelent számomra mindig a készítése, evése. Sőt, annyira teljes, laktató fogás, hogy a krónikus húsevők, mint pl. apósom, sem találhatnak benne kivetnivalót.
A piacon egészen friss salátát vettem. Fejes saláta volt, de még picikék voltak, így a leveleket mosás után egészben hagytam. Nem tudom, mennyit vettem, de kb. 3-4 rendes fejet tettek ki.
Szóval a salátát folyó víz alatt jól-jól megmostam. Egy zöld fokhagymát zöldjével együtt feldaraboltam és kevés olajon megpirítottam. Végül rádobtam (tulajdonképpen az edénybe gyömöszöltem) a salátát, felöntöttem vízzel (nem kell egyelőre túl sok) és lefedve, néha-néha belekavargatva, addig főztem, míg a salátalevelek megpuhultak. Közben só is került bele, végül pedig savóval savanyítottam. Múltkor megmaradt 1 l-nyi tejem, „megaltattam” és túrót csináltam belőle. A leveshez pedig a visszamaradt savót használtam fel. Savóval még sosem készítettem, általában tejes-lisztes habarással öntöm fel, hogy a leve sűrűsödjön is kissé, de most olyan sok volt a saláta, hogy nem is volt szükséges sűríteni. Végül apróra vágott petrezselyemzölddel szórtam meg, de lehet kaprot is használni hozzá. Tejföllel tálaltam.
Ezt a levest jó idejében elkészíteni, vagy ha nem sikerül, akkor az edényt hideg vízbe állítva kihűteni, mert így igazi a forró túrós puliszka mellé. Szokás még buggyantott tojást vagy csak egyszerűen felvert tojást (mint a rántottának) főzni belé, lehet szalonnapörccel, füstölt sonkával készíteni, de mostanában én mindig csak ezt a legegyszerűbb változatát készítettem.
A túrós puliszka elékszítése nagyon egyszerű. Jó lágy puliszkát főzünk, majd egy jénai aljába teszünk belőle egy réteget. Ezt megszórjuk szétmorzsolt juhtúróval, rásimítjuk a maradék puliszkát és a tetejét is gazdagon megtúrózzuk. Sütőben vagy mikróban jól átforrósítjuk, míg a túró meg nem olvad. Ezt is lehet variálni, lehet tejfölösen lerakni, szalonnapörccel készíteni, sajttal kiegészíteni a túrót, sőt, többféle túróval-sajtokkal rétegezni, ki –ki kísérletezzen kedvére. :)
Ami talán nem eléggé tiszta: úgy kell enni, hogy egy falat túrós puliszka, néhány korty leves. Tehát nem a klasszikus felállásban, hogy először a levest, majd a másodikot.
Az is meglehet, hogy valaki idegenkedik ettől a levestől, de bizton állíthatom hogy nagyon finom. Mifelénk nagyon elterjedt tavaszi levesfajta.
Az úgy kezdődött, hogy eszembe jutott, milyen rég nem sütöttem semmi élesztőset, dagasztósat. Majd eldöntöttem: vacsorára muszáj sütnöm valamit. De mit? Valami kiflifélére gondoltam először, de aztán úgy okoskodtam, hogy valami „teljes” ennivaló kellene összehozni, ami mellé max. egy tea vagy egy pohár tej megy még. És sós legyen. Sőt, túrós. Juhtúrós.
És ekkor mit tettem? Annak rendje és módja szerint, benéztem Limarához és kb. kétpercnyi keresgélés után már meg is találtam a vacsoránkat. (Előtte, a gasztro-n még összeakadtam egy őhozzá címzett nyílt levéllel Ancsika tollából, akarom mondani billentyűzetéből, amiben felleltem saját, eddig meg nem fogalmazott gondolataimat is.) A Hajtovány olyan jól nézett ott ki, hogy rögtön beleszerettem. Pontosan ilyesmit képzeltem el. Csupán annyit módosítottam rajta, hogy a krémbe sajt helyett én juhtúrót tettem, de szerintem ez nem rontott rajta. Isteni péksütemény lett belőle. Az, hogy mégsem hajtovány, hanem inkább darázsfészek született belőle, az csakis az én hibám. Az eredmény szerint nem nyújtottam eléggé vékonyra a tésztát, pedig én annyira kinyújtottam, amennyire csak engedte. De ezek szerint nem volt eléggé lágy a tészta, különben vékonyabbra is lehetett volna nyújtani, pedig a recept szerint jártam el. Hogy kézzel gyúrtam, ez lett volna a baj? Ilyenkor másképp veszi fel a hozzávalókat? Pontosan 6 dl tejet tettem és a tészta állaga nagyon jó lett, bár azt jelenti, hogy ehhez még lágyabbnak kellene lennie. No, mindegy, majd legközelebb.:) Hogy ilyen bumfordi darázsfészkek születtek, viszont, semmit sem vont le az élvezeti értékükből! Bárkinek ajánlom!
Az elmúlt időszak nem volt valami gasztroélménydús. Persze, főzni főztem, de nem alkottam. Normális, megszokott, lehetőleg olcsó, és lehetőleg ennél is gyorsabb ételeket készítettem. Mondjuk, a vasárnapi ebéd Édesanyáméknál különleges volt, egyrészt, mert az Ő születésnapját ünnepeltük, másrészt pedig, mert nem nekem kellett főzni. Na jó, a tortában azért „benne volt a kezem”!
Ani korpaciberével savanyított zöldséglevest főzött, Édesanyám krumplipürét és sült csirkét készített friss káposztasalátával, a torta pedig (nem jár nevetni!) a mostanában már kétszer is elkészített Diplomata volt, de ezúttal nem mazsolát tettünk bele, hanem durvára reszelt étcsokit. A három tekercset pedig nem egymás mellé helyeztük, hanem piramist alkottunk belőlük. Tetejét tejszínhabbal vontuk be és díszítettük néhány (félresikerült) csokilevélkével, illetve primulavirágokkal.
A hétköznapokban készítettem Mártásos krumplit, ami tulajdonképpen krumplifőzelék, de a nevét így „örököltem”, tehát így használom. Nagyon finom lett annál is inkább, mert újkrumpliból csináltam. Nálunk, és most már nálam, lehetőleg ez az első étel, amit újkrumpliból készítünk/készítek. Jó sok friss petrezselyemzölddel, jó sok tejföllel, mennyei!
Még főztem túrós laskát (tésztát), paszulylevest (bableves) csülökkel – friss tárkonyt tettem bele és nagyon finom volt; volt még bécsi szelet paradicsom-hagyma-uborkasalátával; hamburger, azaz fasírt, hamburgernek álcázva, jó sok hagymával, paradicsommal; volt szalonnás gulyás, hogy csak néhányat említsek.
Egyik nap paradicsomlevest főztem. A paradicsomlevesnek nálam az a jellegzetessége, hogy sosem készül úgy, mint legutóbb. Mindig a pillanatnyi kedvemtől, hangulatomtól, rászánt időtől, illetve a hűtő, kamra tartalmától függ. Van, hogy hússal csinálom, van, hogy vékonylaskával (cérnametélttel) vagy nokedlivel (mama mindig így csinálta), esetleg rizzsel, netalán zöldségesen, mondom, mikor hogy. Egy másik változat itt. Rizzsel ÉS lestyánnal viszont még nem készítetttem. Főleg azért, mert Férjecském nem szereti a lestyánt. Mármint állítólag, mert úgy megette, azt sem tudta, mit eszik. Igaz, rákérdezett, de zellerzöld válaszom után boldogan kanalazta tovább. (Mea culpa, ne nevessetek ki!)
Egy hagymát felaprítottam és olajon üvegesre pároltam. Ekkor rászórtam kb. két maréknyi rizset és néhány percig kevergetve, azt is pirítottam. Végül felöntöttem két pohár vízzel és hagytam párolódni. Amikor a rizs már megpuhult, felöntöttem 1 üveg (kb. 7 dl volt) paradicsomlével és behabartam lisztből és kevés tejfölből, illetve vízből készült eresztékkel (habarás). Kiforraltam, majd ízesítettem sóval és cukorral, végül pedig beleszórtam az apróra vágott lestyánt. Persze, lehet ezt petrezselyemmel vagy zellerrel is megszórni. Nagyon finom lett.
Hoppá, most jut eszembe, hogy egyik nap rebarbara sörbetet is készítettem. (Vagy hogy is írják: sorbet, serbet, szorbet, szörbet, szerbet? Mert ennyiféleképpen találtam leírva!) Alapul Röné (Az élet napos oldala)Epersorbetjét vettem, aszerint használtam kb. 0,5 kg rebarbaraszárat, bár lehet, hogy több is volt, 1,5 dl vizet és kb. 15 dkg cukrot. Citromot nem tettem bele, mert elég savanyú volt ez így, ellenben a sziruphoz a másfél deci vizet a rebarbara főzőlevéből használtam. A rebarbarát tisztítás és darabolás után megfőztem (puhára főtt, de nem főztem szét, úgyis turmixoltam) és kihűtöttem. A szirupot is kihűtöttem, végül összevegyítettem és két tálkában ment a fagyasztóba. A későbbiekben úgy jártam el, ahogy Röné is írta. Érdekes, és egyben nagyon finom íze lett, Kisebbikem is csak amúgy gyúrta magába, hát még a Nagyobbikom! De még én is!:-$ Férjemnek is ízlett, sőt a szomszédlánynak is. :)
Most kipróbáltam két újfajta tartosítási módot is. Az egyik a frissen fagyasztás. Arra gondoltam, ha a petrezselyem, kapor és más zöldek nagyon jól bírják a fagyasztást, a tárkonynak is bírnia kell! Kipróbálom. Majd meglátjuk, beválik-e! A szálakat jól megmostam, konyharuhára téve megszárítgattam, majd a leveleket, bóbitákat, a szárak még puha, nem fás végeit lecsipkedtem. A megmaradt szárakat félretettem. Ez volt az általános előkészület.
Tárkony-frissen Ezután a levelek felét egyszerűen felaprítottam és egy jól záródó üvegbe tettem. Ment a fagyasztóba.
Tárkony ecetben, avagy tárkonyecet A többi levelet belenyomkodtam abba a befőttesüvegbe, amelyben már eléggé fogytán van a tavalyi tárkonyom. Egy-két hét múlva kiürítem, hogy a régit használjam el először, de addig hagyom, hogy összeérjenek. A leveleket két részletben nyomkodtam bele az üvegbe, a két réteg közé és a tetejére pedig jócskán szórtam sót. Végül az üveget felöntöttem normál, 9%-os ecettel. A tárkonyt krumpli-, paszuly- (bab) illetve más levesekhez használom; a leveleket felaprítva szórom a tetejükre, a tárkonyízű ecettel pedig savanyítom őket.
Tárkonyízű olaj No, ez a legújabb "kitalációm" és tulajdonképpen ettől várok a legtöbbet. Izgulok, hogy milyen lesz, hogy egyáltalán jó lesz-e. A félretett tárkonyszárakat egyenként kissé megveregettem a húspotyolóval (klopfolóval), hogy a rostok megszakadjanak és jobban kiengedjék aromájukat, de azért nem vertem őket szét! Egy félliteres üvegbe tettem őket, plusz még vagy 3-4 szebb, félretett bóbitát, és felöntöttem olívaolajjal. Csak egyszerűen a kamrába tettem, remélem nem lesz semmi baja. Salátákhoz szándékszom majd használni, bízom benne, hogy beválnak a hozzá fűzött reményeim.
Fokhagymás olaj Ha már ennyire benne voltam az eltevésekben, egy másik régi kívánságomat is teljesítettem. Egy jó nagy fej fokhagymát megtisztítottam, a cikkeket a kés lapjával kissé szétnyomtam és beletettem egy üvegcsébe. Néhány szem koriandermagot szórtam rá és ezt is felöntöttem olívaolajjal. Nos, remekül sikerült, tegnap már ezzel locsoltam meg a túrós laskát (túrós tészta) és isteni volt a fokhagyma diszkrét ízével.
Egyelőre ennyit tettem el "jövőre", de ebből a jövő évre ténylegesen, azt hiszem, csak az ecetes tárkonyból fog maradni, mert csak az olyan szapora, abból lehet egyszerre csak keveset használni. A következő akcióm a "tavaszi fűszerkeverék" lesz, de idén, a száraz idő miatt a kertek sokkal lassabban adják az ajándékaikat, úgyhogy majd az Édesanyáméknál tett következő látogatás után készül el az.
Egyúttal a vacsorát is leírom. Kb. két személyre való. Nálunk hárman ettek belőle: egy felnőtt és két kicsi.
7 db. közepes újkrumplit héjában megfőztem, miután kihűlt, meghámoztam, négybe, majd ügyes kockákra vágtam. Egy fél fej lilahagymát nagyon vékonyan felcsíkoztam, és két közepes paradicsomot szintén csíkokra vágtam. Az egészet megsóztam, borsoztam, kevés citromlevet szorítottam rá és meglocsoltam olívaolajjal. Végül egy 170 g-os heringkonzervet felbontottam, a halacskákat pedig feldarabolva a salátához tettem. Friss tárkonyt (két bóbitának a leveleit) apróra vágtam és rászórtam a salátára. Óvatosan, hogy a hal ne törjön túlságosan össze, összekavartam. Kb. egyórányi hűtés nem ártott volna neki, de Férjecskémnek nem volt már türelme várni, a munkahely és a délutáni ing-nyakkendő-vadászat nagyon kiéheztette.
Holnap, remélem, sikerül eltenni a tárkonyt, mindenképpen írok róla!
Ezt ebédeltük ma.
Még volt (vagy talán van is) pár fej savanyú káposzta a hordóban, vasárnap hozott fel Férjecském kettőt, nehogy ott tönkremenjenek. Fogyott belőle, de nem mind, így ma ezt főztem.
Egy jókora hagymát apróra vágtam és 1 kanálnyi zsíron üvegesre pároltam. Míg ez elkészült, a káposztát felcsíkoztam és a kuktába halmoztam. Végül ráöntöttem a hagymát, sóztam, borsoztam, szórtam rá kb. 2 kanál cukrot és felöntöttem annyi vízzel, hogy csak éppen ellepje. Lefedtem és lassú tűzön kb. 1 óra alatt megfőtt. Ha nincs kukta, nem baj, de ebben hamarabb elkészül. Ekkorra a leve is szinte mind elfőtt, pont jó volt. Még sóztam és cukroztam egy kicsit (Ha hideg vízben áztattam volna a felcsíkozott káposztát, nem lett volna ennyire savanykás, de azért jó volt. Férjecskémnek pont így ízlett.) És kész is volt. A magam és a Lányok adagjára friss aprított kaprot is szórtam. Sült pulykakolbásszal tálaltam. Ma láttam az egyik blogon (de sajnos, nem emlékszem, kinél), hogy ilyen szépen bevagdosta és kisütötte a virslit. Én is kipróbáltam és tényleg nagyon jól mutatott. Nagyon kevés olajban, fedő alatt pirítottam meg a kolbászdarabokat.
Talán csak annyiban tértem el BeckZsu receptjétől, hogy a májakat nem vágtam ketté, jobbanmondva nem az összeset, mert volt, ami már eleve fél volt. És annak ellenére, hogy teljesen szárazak voltak, mégis volt szerencsém egy kis olajjátékhoz (a tűzijáték után szabadon), ezért én fedő alatt sütöttem meg őket. A krumplit sem volt türelmünk kivárni, míg pirosra sül, de így is jó volt! Ezenkívül ugyanaz volt minden. Nagyon finom lett a végeredmény, és nagyon elégedettek voltunk. A sült hagyma várakozáson felül teljesített, legalábbis számomra. Még hidegen is finom, ropogós maradt, tudtam volna még rágcsálni belőle! (Talán éppen a sült hagyma tette be nekem az ajtót vasárnapra? :O)
Még mindig orda... Az a helyzet vele, hogy csak egészen frissen jó, 2-3 nap után már a hűtőben is ízt kap. Éppen ezért szokás csak kis adagokat venni, pl. 1 kiló orda már hatalmas mennyiség és ha az ember nem tud mit kezdeni vele, akkor kidobott pénz! Én most sokat kaptam, ettünk belőle csak úgy, reggelihez, majd a muffint készítettem és még mindig maradt jó negyedkiló.
Először a palacsintatésztát készítettem el. Nen írok adagokat, mert nem tudok, általában „szemre” csinálom. Ezúttal 1 egész tojást és két tojásfehérjét tettem bele, mert a sárgákat felhasználtam a krémhez. Ezért azt javaslom, hogy ki-ki a saját receptje szerint csináljon palacsintamasszát és süsse meg a palacsintákat. (Nem vagyok túl hasznos a kezdő háziasszonyoknak!)
A krémhez a két tojássárgáját elkevertem 5 ek cukorral és 1 citrom reszelt héjával. Kézi mixerrel jól felhabosítottam. Ezután belemorzsoltam az ordát (nagyobb darabokba, de széttörtem) és 1 púpozott ek-nyi nagyon finomra aprított friss kaprot. Végül, hogy jó krémes legyen, 3-4 ek. tejet is kavartam bele. Citromhéj helyett lehet vaníliával vagy rumaromával ízesíteni.
A palacsintákat megkentem 1-1 kanálnyi töltelékkel és feltekertem őket.
Szombaton ordát hozott Apu. Jó sokat. Kitaláltam, hogy vasárnap reggel valami finomságot sütök belőle reggelire. Felkeltem idejében, de sajnos, nem voltam képes arra, hogy bármit is csináljak.
Mindegy, az ordából nagyon kevés fogyott, muszáj volt kezdeni vele valamit. Valami mást képzeltem el, nem a (legalábbis nálunk) szokásos ordás kavartot vagy a kapros-ordás palacsintát, bár kétségkívül, ezek sem megvetni való falatok! Sőt, lehet, hogy estére rittyentek is egy adag palacsintát a megmaradt ordából.
Keresgéltem a neten receptek után, de nem igazán találtam, úgyhogy, úgy döntöttem, magamra hagyatkozok. Végül muffint képzeltem el, és hogy teljesen más legyen, hát sósnak álmodtam meg.
2 pohár liszt, 1 csapott teáskanál só, 1 teáskanál szárított oregánó, 1 paradicsom, 10-15 dkg orda, 1 kiskanál sütőpor, 1 tojás, 1 pohár tejszín, kb. fél pohár tej, 5 ek. olaj.
A lisztet, a sót, az oregánót és a sütőport összevegyítettem. A paradicsomot megmostam, megtörültem, félbevágtam, kivájtam a belsejét, a húsát pedig, hámozatlanul, kis kockákra vágtam. Az ordát nagyobb darabokra morzsoltam és a paradicsommal együtt a lisztes keverékbe tettem. A tojást egy külön edényben felvertem, elkavartam az olajjal és a tejszínnel, majd hozzáöntöttem a száraz alapanyagokhoz. Összekavartam, és kicsinként még öntöttem hozzá tejet, mindaddig, amíg a megfelelő állagú nem lett. A masszát szétosztottam a kikent formákba és kb. félórát sütöttem. Ebből a mennyiségből nekem 14 darab jött ki, megtöltöttem a tepsit és még két kis briósformába is jutott. Legalább megvolt a Nagyobbikomnak is az öröme, ugyanis ő tölthette meg ezeket az utóbbiakat. :) Nagyon finom lett, és valóban, merőben más, mint amit eddig ordából ettünk. Édeskés íze nagyon jól passzolt az aromás, enyhén sós tésztához, a paradicsomdarabok meg csak plusz zamatot adtak neki. Ha valaki nem tud ordát szerezni, attól még elkészítheti. Az olasz ricotta állítólag ugyanolyan, mint az orda, de magam még sosem készítettem abból semmit.
Már megint Duende. De mit tegyek, ha ilyen jól inspirál, és még a hozzávalók is nagyjából megvannak? Nemrég ő írta le, hogyan készült nála a boros tyúk, én pedig a boros kacsámat írom le.
Bevezetőként még annyit, hogy első találkozásom a "canard"-ral eléggé csúfos volt. Középiskolás francia tudásom cserbenhagyott, amikor 16 évesen Párizs mellett egy családnál voltam elszállásolva és a háziasszony megmondta mi lesz vacsorára: canard (ejtsd: kánár). El nem tudtam képzelni, hogy kanárihúst vegyek a számba, de nem mertem szólni semmit. Már megérkeztek a vendégeik, elfogyott az előétel, jött a főfogás, a tányérokon pedig jó nagy, tenyérnyi nagyságú combok díszelegtek. Csak néztem, néztem, és nem tudtam, hogy most mi a helyzet. Mi az a titokzatos kánár, mert én a kanárit egy icipici madárkának tudtam. Ekkor már sejtettem, hogy velem van a baj, az én francia tudásommal. Mertem előhozakodni végül a problémámmal. Azt a nevetést hallani kellett volna. Én is úgy nevettem magamon, mintha fizettek érte, de legalább megtudtam, hogy a kánár az a kacsa, a kis kanári pedig a kánári.
Ez a kacsa (ruca) még a karácsony előtti vágásból való volt, s ezennel (majdnem) elfogyott az összes kacsahúsom. (A nyakát és a háta felső részét félretettem egy húslevesnek, a mellét pedig egy másik alkalomra, sültnek.) A két combját, a szárnyakat és a püspökfalatját készítettem el. Őszintén, kissé tartottam a csupán borban való pároslásától, hogy mit fog szólni hozzá Férjecském, de kár volt aggódni. Gombám nem volt, még csiperke sem, túl későn jutott eszembe, és biztos, hogy azzal együtt teljesen más lett volna az íze, de mivel úgy még nem ismerem, azt mondom, így is tökéletes lett.
A húsokat előkészítettem: megszárítgattam, sóztam, borsoztam, majd lisztbe forgattam. Egy szelet házi szalonnát csíkokra vágtam és kiolvasztottam. A visszamaradt zsiradékhoz olajat öntöttem és a húsdarabokat is kisütöttem benne. Végül flambíroztam őket, de úgy, hogy a gáz lángjától gyújtottam be a serpenyőben lévő alkoholt, és még így is nagyon kell vigyázni, mert hatalmas lángja lesz. A kép kissé homályos, de a láng mérete, már amennyi belefért a képbe, így is látszik:
Végül ilyen szépen, csendesen égett, amíg el nem égett az összes szesz:
Amíg a hús sült, hagymát is karamellizáltam, de egészen mini hagymák híján a fellelhető legkisebb hagymákat használtam félbe vagy négybe vágva. Amikor kész voltak, rájuk dobtam a szalonnapörcöt is, megszórtam egyetlen csipet provence-i fűszerkeverékkel (bár én nagyon szeretem őket, Férjecském nincs kibékülve a bazsalikom, rozmaring, oregánó ízével), dobtam rá apróra vágott petrezselymet, 2 kisebb babérlevelet és megszórtam egy teáskanálnyi köménymaggal, jól összekavartam, majd a tepsibe helyezett húsra-köré halmoztam. Felöntöttem borral (nem kimondottan vörösbor volt, hanem finom, félszáraz, Apu-féle házibor), kb. 6 decinyit használtam belőle és még töltöttem kb. másfél decinyi vizet is.
Lehet, hogy nem kellett volna, de attól tartottam, hogy túl hamar elpárolog a bor. Végül a sütőbe tettem és a legalacsonyabb hőfokon kb. két és fél órát párolódott-sült. Ha hőfokot állíthatnék, akkor még alacsonyabb hőn készítettem volna, de akkor több idő alatt készült volna el.
TAV. BŐS. - 2011.
Estebédre lett meg, tekintve tegnap délelőtti nem éppen rózsásnak mondható állapotomat (gasztroblogon nem illik az ilyesmit részletezni), és mégcsakazértis ettem belőle. Én kenyérrel és paradicsomos-citromos friss káposztasalátával ettem, Férjecském pedig savanyú káposztával.
Isteni volt, szerintünk!
Mióta az eszemet tudom, a dinsztelt káposztát mifelénk mindenki rántott káposztának hívja. Pedig valójában sem berántva nincs, sem kirántva, úgyhogy nem tudom miért éppen ez lett a neve. Édesanyám általában úgy kezdett hozzá mindig, hogy először hagymát dinsztelt hozzá, kettőt-hármat, mert jó ízt ad neki és utána tette bele a hagymás olajba a rendre felcsíkozott káposztát. Közbe-közbe kavargatta is, hogy egyenletesen párolódjék. Tulajdonképpen ebbe az ételbe nem járna csak olaj, illetve disznózsír, de ő sosem tett olyan sokat bele, hogy csupán a zsiradékban készülődjön el az étel, hanem mindig öntött egy kis vizet is alá. Én is megszoktam így, bár nagyon ízlik az a változat is, amit anyósom készít, és ő víz nélkül csinálja.
Szerdán már nagyon kívántam a káposztát, s mivel a „pasasom” nem volt itthon (aki, ugyebár nem szívesen eszi a káposztás ételeket, de nyersen bármennyit képes elpusztítani), vettem is egy jókora fejet, méghozzá frisset. Igaz, egy részét elrágcsáltuk a csajokkal csak úgy, magában, de azért rántani is maradt! Én nem hagymáztam ezúttal, siettem. Az olajba direkt tettem a káposztát , majd kissé megsóztam. Eleinte, amíg össze nem esett jól, én sem tettem vizet alá, hanem saját levében pároltam, de végül csepetettem egy-egy kicsit. Mindig csak annyit, hogy ne égjen meg. Azért így is elég sűrűn kavargattam. Amikor már megpuhult, de azért némileg még roppanós maradt, tettem hozzá egy teáskanál darált paprikát és kb. 3 ek-nyi ketchupot (paradicsompüré járt volna, de nem volt, csak ketchupom vagy levem, ezért a sűrűbbiket tettem), jól elkavartam és elzártam alatta a gázt. Az előzőleg felaprított kis csokor kaprot és petrezselyemzöldet is gyorsan belekavartam és picit utánasóztam.
Szalmakrumplival ettük.
Aninak annyira ízlett a káposzta, hogy estére, mire hazajöttem angolról, még két fej várt; az egyiket szintén így készítettük el, a másikból nyersen csináltunk salátát úgy, hogy sóval, cukorral, ecettel jól összegyúrtuk, végül pedig olívaolajjal locsoltuk meg. Mi rizzsel ettük a kétféle káposztát (igen, lehet nevetni :P), a közben hazaérkezett Férjecském pedig rizset és kolbászt evett a salátával.
Ismét újítottam egy kicsit a hagyományos rántott húson (csak mi sosem hívjuk így), ezúttal lisztbe, felvert tojásba és gabonapelyhes keverékbe forgattam és úgy sütöttem ki. Még csináltam ilyet, de akkor csak pótoltam a prézlit a zabpehellyel, ezúttal viszont ez volt a lényeg. Némi lenmagot és kevés prézlit csak a szín és a jobb tapadás kedvéért tettem bele, különben felhasználtam vagy 25-30 dkg vegyes gabonapelyhet. Annyira tartalmas lett a hús tőle, hogy akkor sem kellett volna mellé valami más, ha éppen nem is diétázik valaki. De mi már megszoktuk: a húst csak simán, friss salátákkal, savanyúsággal esszük.
Gabonapelyhes
rántott hús
Hozzávalók
4 személyre: 8 szép szelet disznó- vagy borjúhús, só, bors,
fokhagymapor, pirospaprika, 25-30 dkg vegyes gabonapehely (pl. búza,
zab, árpa), 3-4 evőkanál lenmag, 3-4 ek zsemlemorzsa, 2-3 tojás,
liszt, olaj.
Elkészítése:
A hússzeleteket vékonyra klopfoljuk, és megszórjuk az ízlés
szerint használt fűszerekkel. A gabonapelyhet összevegyítjük a
lenmaggal és a zsemlemorzsával, a tojást felverjük és
megfűszerezzük. A hússzeleteket megforgatjuk lisztben, majd
felvert tojásban, végül pedig a gabonapelyhes keverékben, és
forró olajban mindkét oldalukon aranybarnára sütjük.
Papírtörlőre szedjük, hogy a fölösleges olajat felitassuk.
Bármilyen körettel fogyasztható, de annyira tartalmas, hogy akár
csak egy friss salátával vagy savanyúsággal is eléggé laktató.
Szombaton ünnepeltük meg Melinda (sógornőm) május elsejei szülinapját a lehető legtermészetesebb körülmények között: a természetben. Ehhez ő kölcsönkérte sógora hétvégi házikóját, jobbanmondva annak kertjét-udvarát-szabadtéri tűzhelyét, ahol aztán összegyűlt a nagycsalád és beszélgetve, nevetgélve, labdázgatva, sétálgatva eltöltöttünk egy kellemes délutánt. Ami megzavarta a kellemességét az az időjárás volt: a reggeli gyönyörű napsütés és meleg délutánra szélre és nagyon enyhe esőre váltott, s így hazazavart minket, mert féltünk, hogyha erősebben fog esni, nem jutunk át az erdőn. A többieknek, a terepjáró Daciáikkal, ez nem okozhatott gondot, de a mi, majdnem földet súroló Opelünknek bizony még a száraz föld is megnehezítette a dolgát, ahol meredekebb volt a domb. De ez lényegtelen.
Ettünk. Jót és sokat. Igaz, hogy nem húsnapom volt, de ezen már túltettem magam. :P A frissen sült miccs és a roston sült tarja illatának és látványának nem lehetett ellenállni. Úgy befokhagymáztam, hogy csoda, hogy éjszaka mégis tudtam aludni. De legalább kipróbáltam a miccset muzsdéjjal, és nem csalódtam benne. Azért mustárt is mártottam mellé. A többiek inkább a friss zöldségsalátát részesítették előnyben, de azért akadt még egy-két muzsdéjbolond is!
Az ételek klasszikusak voltak, szinte mindig ilyesmit sütünk, esetleg még kolbász jöhet szóba, de az már különlegesebb volt hogy ilyen helyre tejszínhabos tortát is vittünk.
A tortát ketten Anyuval készítettük el pénteken, teljes csapatmunka eredményeként született meg: anyu sütötte a piskótákat, ketten csináltuk a krémet. Én vontam be tejszínhabbal, ő díszítette ki. Az orgonás díszítést én találtam ki, Apu pedig lehetővé tette azáltal, hogy szerzett sötétlila orgonát.
A torta maga ugyanaz, amit Nagyobbikom szülinapjára készítettem nemrég, csak az a kukac formát öltötte magára. Emez kalsszikus négyszögletű lett, mivel a három tekercset egymás mellé téve vontam be tejszínhabbal. Szeletelni viszont sokkal könnyebb volt így, ügyeseben be lehetett osztani. Apró módosítások azért történtek: a krémbe kavartunk jó sok rumba és meggylikőrbe áztatott mazsolát, a vaníliák helyett rumos cukrot vagy rumaromát használtunk ízesítésként. A mazsolák áztató „levével”pedig, amibe még tettünk némi cukrot, vizet és rumaromát, Anyu megkente a piskóták belsejét. A bevonó tejszínhabot (növényi tejszín volt) is rumos cukorral tettük ízesebbé, édesebbé. A végeredmény pedig isteni lett, Melinda többi sógornői tátott szájjal bámulták és alig akarták hinni, hogy nem vásárolta a tortát.
Szombat este 9 körül kopognak az ajtón. Nyitok. Egy tányér nyomul befelé Zita kíséretében, aki izgatottan toporog és várja a reakciómat. Meg is lepődtem és a csodálkozás kiült az arcomra: a tányéron valami sütiféle zebrálkodott, de olyan szabályos és szeletpáronként annyira szimmetrikus csíkozásban, hogy rögtön azon kezdtem agyalni, hát ezt vajon hogyan lehet megcsinálni!? Még langyos volt. Beleharaptam és nagyon finomnak találtam. Végül megbeszéltük a „dolgot”, hogy a receptet a neten találta és amilyen egyszerű, olyan nagyszerű, a kivitelezése pedig gyerekjáték. A receptet konkrétan nem tárgyaltuk meg, dehát végülis valamilyen kavart tészta volt. Még megkóstoltattam Zitával a rebarbarát, amit eddig még sosem látott, egy vaskos szárral megajándékoztam és aztán elbúcsúztunk.
Tegnap reggel gondolkodtam, hogy végül miféle rebarbarás desszertet üssek össze, mert el kellett kezdeni felhasználni az ismét begyűjtött jókora adagot! És már be is ugrott. Zita zebrás sütijét csinálom meg, de nem barna-sárgában, hanem sárga-fehérben. Szerencsére, be is jött az elképzelésem. Annyira nem lett látványos, mint a Zitáé, de azért látszottak a csíkok és az íze is jó lett, bár a recept teljesen más volt. Igaz, következő alkalommal, ha készítem, módosítok rajta: több rebarbarát teszek és ugyanannyi cukrot, mint a sima masszába, hogy a savanykás íze jobban kiütközzön majd. Most úgy írom le, ahogy csináltam.
Rebarbarás zebra-kavart
20 dkg hámozott és feldarabolt rebarbarát (30-at használok ezentúl) enyhén cukros-sós vízben puhára pároltam, majd szitába téve jól lecsepegtettem-kihűtöttem.
A sárga piskótához: 3 házi tojás (a színe miatt fontos), 6 ek. cukor, 3 ek. olaj, 6 ek. liszt, ½ tk. sütőpor. A tojások sárgáját elkevertem 3 ek. cukorral és az olajjal, majd hozzájuk kevertem a fehérjék keményre vert habját. A másik 3 kanál cukrot ebbe a habba tettem bele. Végül óvatosan a masszába kavartam a sütőport és a lisztet is. Félretettem.
A rebarbarás piskótához: Keverőtálba tettem a rebarbarapürét, elkevertem 3 (üzleti) tojás sárgájával, 4 ek. cukorral, 2 cs. vaníliás cukorral és 4 ek. olajjal, majd a 3 kanál cukorral felvert habot is hozzákevertem. Ezután jött a sütőpor és 8 ek. liszt.
Egy 26 cm átmérőjű tortaformát kibéleltem sütőpapírral (az aljára egy kört vágtam ki, az oldalára pedig 2 darab csíkot vágtam, a massza pedig odanyomta őket a forma falához) és elkezdtem beletenni a masszát: 3 ek. rebarbarás massza a forma közepébe, 2 ek. sárga pedig a rebarbarás massza közepébe és ezt így folytattam, amíg mindkettő el nem fogyott. Nekem több lett a rebarbarás keverékem, mint a sárga, ezért tettem a 3:2 arányt, de különben két-két kanállal kell tenni mindegyikből és akkor csíkosabb lesz. Mint a Zitáé.
Végül előmelegített, de nem túl forró sütőben kb. 40 percig sütöttem. Mindenképpen érdemes azért tűpróbát csinálni.
Még melegen vittem én is Zitának a kóstolót, akkor fotóztuk le a két sütit együtt és ekkor kaptam meg az övének a receptjét, ami azért jóval másabb, mint az enyém. De mindkettő nagyon finom volt, az enyém viszont puffosabb, piskótaszerűbb, míg az övé tömörebb.
Kakaós zebra-kavart
Kell hozzá: 5 tojás, 25 dkg porcukor, 1 cs. vaníliás cukor, 125 ml langyos víz, 250 ml olaj, 375 dkg liszt, 1 cs. sütőpor, 2 ek. kakaó.
A tojássárgájákat a porcukorral és a vaníliás cukorral el kell keverni, majd kanalanként hozzáadni a vizet és az olajat. Végül belekavarni a felvert tojásfehérjéket és a sütőporos lisztet. A masszát kettéosztani, felébe pedig belekavarni a 2 ek. kakaót. A tortaformába pedig úgy tenni, hogy 2 ek. ilyen, rá pedig 2 ek. másik massza. Persze, addig folytatva, amíg el nem fogynak. Kb. 1 órát sütni.
Ezekkel a gyönyörűszép virágokkal szeretnék kívánni BOLDOG ANYÁK NAPJÁT minden kedves olvasó anyukának, nagymamának! Ezenkívül szeretettel köszöntöm Édesanyámat, Anyósomat, Mamáimat, Húgomat (bár ő még nem anya, de lesz!), Sógornőmet, Nénémet és tágabb családom minden édesanyáját! Adjon Isten nekik erőt, egészséget, sok-sok áldást egész életükre!
Már írtam a ruca nyakáról, de a test többi részéről csak beharangoztam valamit. Nos, most leírom az estemet az egyszeri kacsával!
Az úgy volt, hogy hazajöttünk Beresztelkéről a hatalmas kacsazsákmánynal és úgy gondoltam, hogy elkészítem frissiben, nem teszem a fagyasztóba a másik mellé.
Nagy körültekintéssel hozzáláttam. Jól átmostam (még egyszer) kívül-belül, szárazra törölgettem, a mellét ujjnyi távolságokban kissé beirdaltam és félretettem. Egy serpenyőben szárazon pirítani kezdtem két teáskanálnyi szemes borsot és 1 teáskanálnyi koriandermagot. Amikor már jó intenzív illatot kezdtek árasztani, sót is szórtam a serpenyőbe és még egy picit együtt hevítettem, állandóan kavargatva. Végül amennyire csak tudtam, összetörtem a szemeket (mozsárban lett volna ideális, de az nincs nekem) és a keverékkel kívül-belül bedörzsöltem a kacsát.
A fűszeres serpenyőt ismét felhevítettem és a mellével lefelé beletettem a kacsát. Pár percig így pirítottam, akkor már kezdte kiengedni a zsírját. Végül a hátát és, amennyire lehetett, az oldalait is így elősütöttem, csak utána ment a tepsibe. Jó pohárnyi vizet öntöttem alá, lefedtem alufóliával és forró sütőbe toltam. És itt jön a „kaland”. Kb. egy órát készült, amikor kivettem megnézni, de még közel sem volt kész. Vissza akartam tenni, de amikor ráraktam a tepsit a rácsra, megbillentettem és a zsíros léből jócskán belefolyt a sütőbe. Percek alatt vágni lehetett a füstöt. Hamar kikapcsoltam a gázt és elkezdtem kitörölgetni, de nem sokat ért, meg attól is féltem, hogy megégetem magam. Gondban voltam, hogyan tovább. Végül begyújtottam az egyik gázégőt és a tepsit ráraktam. Többször megforgattam a húst, többször utánatöltöttem, míg elkészült teljesen, de szerencsére a végeredményen nem ütközött ki a kaland. Talán csak annyiban, hogy nem tudtam szép pirosra lesütni az egész felületét, de attól még isteni lett. Húsnap volt :D (Férjecském megszokta, hogy ilyenkor ő sem kap köretet), savanyúuborkával és céklasavanyúsággal ettük.
