Most nem igazi recept következik, habár akár "receptnek" is tekinthető, amolyan: Recept Novemberre. Az írás megjelent az Erdélyi konyha idei novemberi lapszámában is. Fogadjátok szeretettel tőlem itt is, ott is!
Novemberi mosoly
November. Már nem
szép, kellemes ősz, de még nem is igazi tél. A fák lecsupaszodtak, a nappalok
és éjszakák egyaránt hidegek, az eső állandóan esik, és köd van, ha kell, ha
nem. Egyszóval: borzalom, ugye? El sem tudjuk képzelni, hogyan lehet túlélni.
Pedig az élet novemberben is zajlik! Vastag ruhákba bújunk, ernyőt cipelünk
magunk után, begyújtunk, hogy meleg legyen a lakásban, és megy tovább az
életünk ugyanúgy mint addig, minden nap: munkába járunk, ügyeket intézünk,
elvégezzük otthoni feladatainkat, tanulunk a gyerekekkel, és megannyi
apró-cseprő egyéb dolgot művelünk, ami kitölti napjainkat. Mégis, novemberben –
a tovább zajló élet ellenére – inkább csak úgy ... vagyunk. Mint amikor
vendégek érkezését várjuk, mi meg elkészültünk mindennel a fogadásukra, és
lehuppanunk egy fotelbe, csak úgy, szusszanásképpen, de nincs nyugtunk:
fel-felugrunk, még elrendezünk ezt-azt, kinézünk az ablakon – nem jönnek-e,
ismét visszaülünk, és továbbra sem találjuk helyünket. Nos, befejeztük a kerti
munkálatokat, megfőztük a lekvárokat, zakuszkát, eltettük a savanyúságokat, a
fagyasztóban is szépen sorakoznak a nyárról télre átmentett finomságok, sőt már
a káposztát is elsóztuk a hordókba, úgyhogy leülhetünk, megszusszanhatunk,
várhatunk. De mit is várunk? Hát az ünnepeket, persze; a Mikulást, a
karácsonyt, a szilvesztert-újévet. Vagy egyszerűen csak a telet, a havat, netán
a szabad napokat, amelyek az ünnepekkel járnak...
De bármit is
várnánk, most álljunk meg egy kicsit. Úgy huppanjunk le abba a fotelbe, úgy
szusszanjunk egyet, hogy közben nem gondolunk „a vendégekre”. Ne ugorjunk fel
állandóan, ne kukucskáljunk ki az ablakon, ne igazítgassunk mindig valamit,
hanem nézzünk körül, vegyük számba az elvégzett munkát, és örüljünk neki. Hogy
elvégeztük, hogy minden a helyén van, hogy minden szép és pontos. Nos, így
álljunk meg, és nézzünk körül novemberben is. Ne csak az esőt, a ködöt, a
hideget és a hosszú, véget nem érő estéket lássuk meg, hanem nézzünk mögéjük
is, sőt megkockáztatnám azt is: lássuk meg ezekben is a szépet. Nehéz, tudom,
nagyon nehéz, mert hogyan is örülhetnénk egy fán ragadt, pompás színű falevélnek,
amikor fejünk fölött ott lebeg – mint egy bármikor lecsapódható balta – a banki
részlet? Mit ér a félnapos napsütés, amikor a fűtésszámlán az érték úgyis az
egekig fog rúgni? Pedig attól, hogy nem látjuk meg a körülöttünk lévő apró
szépségeket, és nem örülünk nekik, semmivel sem csökken sem a banki részlet,
sem a fűtésszámla! Az optimizmusunk, az életkedvünk azonban annál inkább. És ez
nem jó sem nekünk, sem a közvetlen családnak, sem másoknak, akikkel
érintkezünk. Az örökös rosszkedv, a zsörtölődés, a mindenben hibát találás, a
panaszáradat lehet, hogy nekünk pillanatnyilag segít, azt hisszük, kiadtuk
magunkból, megkönnyebbültünk, de lehet, hogy éppen másnak a napját rontottuk el
vele, átadtuk negatív energiáinkat. Azt mondják: azt kapod vissza, amit adsz,
olyan a világ, amilyennek látni akarod. Ha rossznak, esősnek, ködösnek,
sárosnak látod, esőt, ködöt és sárt kapsz vissza tőle. Pedig lehet, hogy meleg
és napsütés is van benne, de nem látod meg, nem akarod meglátni...
A november arra
is jó, hogy elmerengjünk ezeken a dolgokon. Ráérős, hosszú estéken számot
vethetünk magunkkal és életünkkel, hogy minden olyan-e, mint ahogyan valaha
elképzeltük, ahogyan szeretnénk? És ha nem olyan, akkor vajon, mi lehet az oka?
Tehetünk valamit azért, hogy másmilyen legyen? Nem, nem bűnbakot kell keresni,
nem másra kell hárítani a felelősségeket, önmagunkat kell megvizsgálni. Biztos
ez a maximum, amit tehetünk, amit tenni tudunk saját magunkért, családunkért?
Nézzünk még egyszer körül, hárítsuk el visszahúzó gondolatainkat,
nyugtázzuk mosolyogva eddigi haladásunkat, és lendüljünk ismét cselekvésre:
vegyünk elő szép színes alapanyagokat, főzzünk finom vacsorát, készítsünk
forralt bort vagy forró csokoládét, „üljünk össze” a családtagokkal,
társasozzunk vagy csak beszélgessünk, és élvezzük a meleget és mindazt, ami
megadatott nekünk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan a belső melegség is
átjárja nemcsak testünket, hanem a lelkünket is.
