I. Erdélyi konyha csapatépítő találkozó - 1. nap

Nagy-nagy izgalommal vártam a múlt pénteket. Izgultam, hogy lányaim meggyógyuljanak, hogy ne jöjjön közbe semmi előre nem látott dolog, hogy másoknál is minden rendben legyen és találkozhassunk. Izgultam, hogy elkészüljek mindennel, a pakolással, Férjecském zenészruháinak a kivasalásával, hogy semmit se felejtsek itthon, és izgultam, hogy vajon milyen érzés lesz élőben találkozni azokkal, akiket már több, mint egy éve "ismerek", és akikkel már több hónapja együtt dolgozunk, mégha csak az éteren keresztül is. Szóval, izgultam. Akkor is, amikor megcsörrent a telefonom, és Alíz jelezte, hogy hamarosan nálunk vannak, akkor is, amikor nem láttam-találtam őket, és akkor is, amikor rájöttem, hogy a telefonom otthon maradt. Hát amikor sorra fedeztem fel az arcokat: Jutkát, Ottit és Edót! Zsuzsit nem találtam, és nagyon szomorú is voltam miatta, de egyszer biztos vele is megismerekedem! Ugyanakkor örömmel töltött el, hogy megismerhettem Áront, Alíz fiát, Alinát, a barátnőjét, és Antóniát, Alíz gyönyörűszép lányát, akiknek társaságát végül Déváig élvezhettem. :)

A nálam töltött órácska és kávézás alatt úgy éreztem, hogy ősidők óta ismerjük egymást, oylan felszabadultan beszélgettek, viselkedtek a vendégeim, mintha tényleg otthon lettek volna. Én még vegyes érzelmekkel voltam teli: nagyon örültem az érkezésüknek, nagyon vártam az indulást és a reánk váró kalandokat, de a szívem másik fele tele volt szomorúsággal: itthon kellett hagynom a lányaimat, akikkel megbeszéltük ugyan, hogy elmegyek, és ők a mamájukkal meg apukájukkal maradnak, de kissé mégis úgy éreztem, hogy becsapom őket, mert nem mondtam el, hogy több napra megyek. De fölösleges lett volna pluszban keserítenem őket.

Aztán elindultunk. Utazásunk, szerencsére, eseménytelenül telt. Némi izgalomra csak az adott okot, hogy nem sokkal Marosvásárhely után megállított a rendőr, de szerencsére csak tanúskodni. "GPS-rendszerem" egyszer-kétszer felmondta a szolgálatot, ugyanis Sebes városát nem sikerült kikerülni (honnan tudtam volna, hogy Vinc felé kell térni?) és Dévára is háromszor érkeztünk meg félóra leforgása alatt:D, de honnan tudhattuk volna, hogy Dévának ilyen cseles a bejárata?:) No, de egyszercsak ott voltunk mi is a benzinkútnál, ahol a lányok, a másik autóból, már javában beszélgettek Karcsival (Varga Károly, a Corvin Kiadó igazgatója).

Innen egyenesen a kiadóba és a nyomdába hajtottunk, ahol megismerkedtünk a dévai kollégákkal: a szerkesztőkkel, Ágnessel, Karcsi feleségével és az egyik terjesztővel, Vilmával. Miközben végigjártuk a helyiségeket és a nyomdát, jutott idő egy kis tereferére, nevetgélésre is:


Az új lapok készen állnak a kihordásra:

Útban Nagyág felé:

Szétnézünk Nagyágon:



Egy-egy szál rózsával, egy Erdélyi konyha-mappával és egy könyvcsomaggal vártak minket. Mi pedig egy túlélőcsomaggal kedveskedtünk házigazdáinknak.

A Nap utolsó sugaraiban fürdik a nyaraló:

... és a kert:



Már ég a tábortűz:

A csapat másik része a teraszon beszélget:

Készül a vacsora (Judit fotói):



Sül a husi (Alíz fotói):


Az este nagyon jó hangulatban telt: körülálltuk a tábortüzet, énekeltünk, ettünk, nevetgéltünk, ámultunk és bámultunk Antónia "zsonglőrprodukcióján" (amiről a videót nem tudom feltölteni), beszélgettünk, volt aki szaunázott, majd fürdött a medencében, miközben mi fagytunk meg:D, majd folytattuk a beszélgetést benn, az erkélyen vagy a szobáinkban. Én negyed kettőkor tértem nyugovóra aznap éjjel, de volt, aki nálamnál később feküdt le. :)