Miccs, avagy VKF! XXXV.

Roppant időszerű és roppant izgalmas VKF-kiírást tett Kata, a legfrissebb VKF! soros háziasszonya, aki tűzrakásra buzdított bennünket. Nos, nekem nem kell kétszer mondani az ilyesmit, elég félszer és máris háromszor ugrom!:) Nincs nyár, amikor ne mennénk ki valamerre a "zöldbe", olyankor pedig a legegyszerűbb és legízletesebb ételkészítési-étkezési formát választjuk: a grillezést. Épp idén fektettünk be egy öntöttvas-grillezőbe, ami nagyon megérte az árát: kevés szenet fogyaszt, tökéletesen süt, könnyen tisztítható, könnyen szétszedhető és szállítható, stb. Az utóbbi években nagyon sok mindent szoktunk grilelzni. Nem mintha a hagyományos flekken és a miccs nem lenne finom, de az új horizontok új dolgokat hoztak magukkal és mi szerencsére kaphatóak vagyunk az új ízekre: így aztán már grilelztünk csirkeszárnyat, zsiványpecsenyét (rablóhúst), egészben hagyott oldalast, túróval töltött gombát, de zöldséget is nagy-nagy mennyiségben. És továbbra is elhatározásom, hogy állandóan kipróbálok új ízeket.

Mindezek mellett azonban örök és megunhatatlan kedvenc marad a MICCS.

Ma már nem is akkora újdonság a miccs vagy mititéj, mint - mondjuk - néhány évvel ezelőtt, a külföldiek nagyrésze is mára már legalább hallott róla, ha kóstolni véletlenül még nem is kóstolta. De ha egyszer megtette, az biztos, hogy örök rabja marad a finomságnak. Hogy mi is ez a finomság? Hát kis, faszenen-grillrácson sült, kolbásszerű készítmények, amiket viszont nem bélbe töltenek bele, hanem egyszerűen hosszúkásra megformázva, rádobják a sütőrácsra és úgy sütik szép pirosra. Masszája közönséges darálthús, amit fűszerekkel ízesítenek, mégis olyan egyedülálló ízük van, hogy sehol máshol ezt nem tudják visszaadni.

Sokféle elmélet létezik a miccs eredetéről, egyesek tudni vélik, hogy a Balkánon született és onnan vette át a román konyha, s bár a balkáni országok mindegyikében van a miccshez hasonló roston sült, bél nélküli kolbászka kebap, kabapcse, csevap, csevapcsicsi vagy még ki tudja milyen néven, szerintem kár és fölösleges azt latolgatni, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Örüljünk, hogy van, hogy több országban elterjedt, mindegyikben egy kicsit másképp készítik az ahány ház annyi szokás törvényszerűsége miatt és ki-ki eldöntheti, hogy melyik számára a legfinomabb.

Azért van még a miccsnek egy helyi eredetmondája, ami, bevallom, szívemnek a legkedvesebb, márcsak jópofasága miatt is. Azt tartják ugyanis, hogy valamikor a 19. és 20. századok fordulóján volt Bukarestben egy jólmenő fogadó, ahol nagyon finom kolbászt szolgáltak fel. Felkapottsága ellenére is meglehetősen jó árakkal dolgozott, el is terjedt róla "a lej, s a kolbász" elnevezés, ugyanis egy lejért egy kolbászt kaphatott a betérő, ugyanakkor szintén 1 lejért kaphatta meg a falatozás utáni itókát is.
Nos, említett fogadóban az egyszeri kocsmáros egyszercsak azt vette észre, hogy elfogyott a bél, amibe a kolbászt kell töltenie. A fogadó zsúfolásig tele éhes vendégekkel, nem tehette meg, hogy elküldje őket! Így aztán, eszes-élelmes kocsmárosunk fogta magát, kolbászt formázott a kész masszából és azon "csórén" (meztelenül) dobta őket rá a sütőfelületre. A kolbászkák megsültek, étvágygerjesztőek voltak, csupán egyetlen bajuk lett: kicsit "összementek". Meg is jegyezte az egyik vendég: "Măi, dar mici mai sunt cârnaţii ăştia!" (Möj, dár mics máj szunt kürnáci östiá), azaz, ej, de kicsik ezek a kolbászok, és a krónikás szerint rájuk is ragadt a mici (miccs), illetve a mititei (mititéj) név, amit ma is ugyanígy használnak/unk.

Sokféle elmélet, információ kering arról is, hogy miből, hogyan készül a legjobb, legigazibb miccs is. Míg egyesek azt tartják, hogy csakis marhából igazi, és még véletlenül sem szabad másféle húsokkal keverni, mások erősködnek, hogy vegyíteni kell birkahússal, mert csak akkor lesz igazán zamatos-puha a megsült végtermék. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy disznóhúsból is éppolyan ízletes, zamatos, mintha a másik kettőt, vagy netalán mind a három húsfélét vegyítenék. Természetesen, mintél többféle húsból készül, annál telítettebb, komplexebb lesz az íze és az ízélmény is maradandóbb.

A recept igazi titka szerintem inkább a fűszerezésben rejlik. Nem mindegy, hogy mit teszünk bele és mennyit. A miccs jellegzetes ízét a fokhagyma és a csombor (borsikafű) adja, de nagyon fontos eltalálni a megfelelő arányokat. Én, bevallom, ritkán vetemedem a miccsmassza házi készítésére, főleg mert nincs rendes húsdarálóm, és, még mindig főleg:D, mert nagyon egyszerű beugrani a Selgrosba (nem fizetnek, hogy reklámozzam őket, de az az igazság, hogy a környéken csak a Selgros miccse ízlik nekünk, ileltve még ettünk más finom miccset is, azt viszont Gyergyószentmiklóson gyártják, Benedekék, és azért nehezebb csak úgy "elugrani".:)), elkapni 1-2-3 tálcával, amennyi per pillanat éppen szükségesnek ítéltetik, és indulni tovább a folyó-, patak-, tópartra pihenni, horgászni, semmitcsinálni.

Egy másik ok, amiért itthon ritkán készül, az, hogy a miccset nem lehet csak úgy hipp-hopp elkészíteni. Időt kell szánni rá, minimum egy nappal a sütés előtt össze kell gyúrni a masszát, de legjobb, ha két nappal előtte készítjük el, és utána, hidegben tároljuk, amíg az ízek jól összeérnek. Én egy nagyon egyszerű receptet szoktam követni, valamikor egy miccsfűszerkeverék zacskóján (mert itt az is van, bár már nem szoktam használni, inkább külön-külön teszem bele a fűszereket) fedeztem fel és azóta azt használom, mert bevált.

Miccs - EK - 2012/7


Hozzávalók:
1 kg kövérebb hús, ha van lehetőség, disznó- és marha, esetleg birkahús vegyesen, 3-4 nagyobbacska cikk fokhagyma áttörve, 1 evőkanál só (vagy ízlés szerint), 1 teáskanál őrölt bors, 1 teáskanál szárított, morzsolt csombor (borsikafű), 1 mokkáskanál szárított, morzsolt kakukkfű, 0,5 mokkáskanál őrölt koriander, 0,5 mokkáskanál őrölt szegfűbors, 1 teáskanál szódabikarbóna és 2 dl ásványvíz vagy húsleves.

Elkészítése:
A húst kétszer daráljuk le, vagy ha még így is túl darabosnak ítéljük, akár háromszor is: a húsmasszának kissé "nyúlósnak", ragacsosnak kell lennie. Tegyük egy tálba, szórjuk rá a fűszereket és a szódabikarbónát, majd az ásványvizet vagy húslevest kicsinként adogassuk hozzá, miközben állandóan gyúrjuk-keverjük. Amikor felvette az összes folyadékot, még jó 10 percig dagasszuk, sőt, az a legjobb, ha a masszát egy deszkára téve erőteljesen csapkodjuk. Végül visszatesszük a tálba és letakarva, hideg helyen, időnként átkeverve, 1-2 napig érleljük. Sütés előtt a masszából maréknyi darabokat tépünk ki, először szép labdacsokat formázunk belőle, majd megsodorjuk, hogy kolbász formája legyen és jól felforrósított, szalonnával jól megkent sütőrásra helyezzük őket. Érdemes jó arasznyi kolbászkákat sodorni, inkább vékonyabbak legyenek, mert sülés közben éppen tökéletes hosszúra-vastagra ugranak össze. Így a külsejüket bátran meg lehet sütni, mert úgyis puhák lesznek, és a belsejük, bár az is átsül, mégis szép rózsaszínes marad, és az összes nedv, zamat bennemarad a miccsben. Ha túl picikre formázzuk őket, kemények, rágósak lesznek, mert igen megsülnek. 3-4 oldalán süssük meg a miccset, attól függően, hogyan kéri a helyzet, és miután rátesszük a rácsra, főleg a legelején, ne nyúljunk hozzájuk 1-2 percig, külöben széteshetnek, ha az első oldalán nem sül meg rendesen. Sülés közben, ha véletlenül begyúl a szén, rögtön oltani kell valamivel, legjobb borral vagy sörrel meglocsolni, mert így a miccsek is még gazdagabb ízűek lesznek, de a sima víz is megteszi. Hagyományosan mustárral vagy muzsdéjjal kell enni, de egy friss zöldségsaláta vagy más szószok, saláták is jól illenek hozzá. Ezúttal én egy kicsit kevertem a dolgokat és arab kenyérrel, mustárral, meg póréhagymával ettük.

Férjecském egy valamikori miccssütés közben: