Miért jó fiatalnak lenni?

„- Hölgyem, megmondaná, hány éves?”
„- Természetesen. Annyi vagyok, amennyinek kinézek. Vagy még pontosabban, amennyinek érzem magam.”

Valamikor fruskakoromban hallottam ezt a mondást és azóta sem tudom elfelejteni. Akkoriban kicsit nonszensz volt számomra a felelet, aztán, ahogy telt az idő, kezdtem mindinkább átérezni igazságát és súlyát. Mert ki a fiatal? A húszéves? Esteleg a harmincasok? Attól függ, honnan nézzük. Tízévesen vénember volt számomra egy negyvenéves, most meg már az ötvenest sem tartom öregnek!

És bár valóban, a húszas korosztályt tartják az igazi fiatalság korának, én mégis úgy gondolom, hogy ez egyénenként változó. Hiába fiatal az Édesanyám (tényleg nagyon fiatal, 17 évesen szült engem), ha a betegségek és a gondok legalább 10-15 évvel többnek mutatják. És legalább 20-szal többnek érzi magát. Én pedig még mindig olyan fiatalnak érzem magam! És szerintem ezt ugyanígy fogom érezni tíz-húsz év múlva is.

Csak egy példa: tavasszal, amikor a tízéves osztálytalálkozónk volt, valahoyg anynira hihetetlen volt, hogy eltelt tíz év az érettségink óta. Nem voltunk mintaosztály, ami az összetartást illeti, megvoltak nálunk is az ellenségek vagy csak egymás iránt semleges személyek, de most mégis ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ugyanolyan fiatalok, nyughatatlanok és bolondok voltunk, legalábbis olyannak éreztük magunkat, mint 10 évvel ezelőtt még akkor is, ha egy-egy csípő vagy comb szélesebb lett azóta, az arcok kerekebbek és a legtöbbünk már egy vagy két manót hagyott maga mögött otthon.

Azok közé tarozom, akik nem panaszkodhatnak eddigi életükre. Volt gyermekkorom és szép volt, mégha néha meg is keserítette a 9 évvel kisebb húg, illetve a mezei munkák. Volt szép kamaszkorom, amikor semmi más dolgom nem volt, mint tanulni és szórakozni, no meg zenélni, volt szép újfelnőttkorom nagy szerelemmel (első és utolsó nagy szerelmem:D) munkahellyel, önállósággal és az élet első igazi pofoncsapásaival, aztán egyetemista életem diáklapírással, tervezgetésekkel, barátnőkkel, sörözésekkel, majd ifjú házaséletem hosszú mézeshetekkel, néha-néha közbeiktatva némi ürmöt is az örömbe, később anyává váltam, majd dupla anyává és itt vagyok a jelenben. Még mindig fiatalon, még mindig úgy, hogy nyitva áll előttem az élet. Még bármit csinálhatok ezután is, még bármi lehetek – mert nem érzem úgy, hogy teljesen megvalósítottam volna magam – és szándékomban is áll tenni valamit nemcsak magamért, nemcsak szűkebb családomért, hanem a közért, másokért is.

Kép innen:



És nem tudom, mennyire meglepő esetleg, de semmi szín alatt nem szeretném újraélni a különböző korszakaimat. Bármennyire is szívesen gondolok visza a középiskolás évekre, bármennyire is jó volt a maga gondtalanságával mindenféléjével, nem fordítanám vissza az időt. Mint ahogyan nem szeretnék friss házas sem lenni újra, és ahogyan nem cserélném el a (két)gyermekes életet sem a gyermek nélkülire. Ahogy öregednek az évek, igaz, minden kezd nehezebb lenni, több a gond, a megoldásra váró probléma, az összehangolást igénylő dolgok, mind nehezebb sokfelé szakadni úgy, hogy senki és semmi ne szenvedjen hiányt, de állok elébe. Úgy érzem, hogy megvannak az alapok ahhoz, hogy megálljam a helyem, és mivel minden korszakomból kihoztam a maximálisat, nincsenek olyan dolgok, amik miatt bánkódnék vagy visszavágynék (bár igaz, van némi hiányérzetem az utazásokat illetően, de még nincs veszve semmi, bízom benne, hogy egyszer eljön a nagy utazások ideje is), mindig abban a helyzetben, korban érzem jól magam, amelyikben vagyok. És abban érzem magam fiatalnak is. Mindig megvan a cél, amiért küzdeni, dolgozni, élni érdemes, és szerintem ezt csakis optimizmussal, a dolgokhoz való pozitív hozzáállással lehet csinálni még akkor is, ha néha lelki hullámvölgybe zuhanunk, ha néha anyagi, egészségi gondokkal kell megbirkózni, még akkor is, ha rosszindulatú-akaratú emberekbe ütközünk vagy ha úgy érezzük, hogy pillanatnyilag minden és mindenki ellenünk esküdött.

Azt hiszem, ennél jobban nem fogalmazhatnám meg gondolataimat, a bennem kavargó dolgokat jövőben sem, a harmincéves szülinapomon.

A kérdést szívesen továbbadnám Irinek, akinek, bár nincs gasztroblogja, de van más naplója, Gabojszának, Mutternek, Katinak és Deborah-nak. Remélem, szívesen írtok majd róla!

A kérdést Duende tette fel nekem, nagyon köszönöm neki!!! :)