A délután
Nem sokkal 2 után hagytuk el a Határpatakot, 3 előtt pedig már kinn voltunk Zeteváralján. István, már jártasként a vidéken:D, mutogatta messziről, hogy merre van a Deság, merre a Nagylak-házikók, hol a Hét vezér–komplexum (olyan helyek, amiket kinéztek a családi nyaraláshoz), én csak kapkodtam a fejem. Igazából nem éppen ilyennek képzeltem a vidéket, de ez nem azt jelenti, hogy csalódtam. Csupán elhagyatottabbnak, természetközelibbnek gondoltam, no, de azért volt/van itt természet éppen elég!
3 óra állt rendelkezésünkre felfedezni a tavat és a vidéket. Egyből ki is mentünk a víztározóhoz. Kempingezők, horgászok és fürdőzők voltak ott, de persze, nem tumultusban. Szép volt a látvány: a hatalmas víz, az erdők, a változatos felhőkkel csipkézett ég, a tiszta levegő, a sokhangú madárcsicsergés olyan békét árasztott, hogy órákig ott tudtam volna ülni és semmit csinálni!
A tó körül végig műút vezet, a forgalom zaja mégsem hatolt le a partig, vagy ha mégis, hát nagyon szűrve, mintha csak távoli mennydörgés moraja lett volna. Feltérképeztük ezt az oldalt: ellenőriztük a víz hőmérsékletét (kézzel, na, nem hőmérővel) és elég jónak tűnt fürdéshez is; beszélgettünk horgászokkal, István ki-kikérdezte őket a fortélyokról;); sétáltunk, leültünk, fényképeztünk, beszélgettünk, kávéztunk (otthonról hozott kávéból), tervezgettünk – hogyan is lenne a legjobb csinálni következő alkalommal, majd visszatérve a kiindulóponthoz, átkeltünk a kis patakon és ellenkező irányban is megnézegettük a partot. Jócskán eltelt itt az idő, de mielőtt a szállásunkra mentünk volna, meg szerettük volna nézni a tisztást a másik parton.
A gáton megálltunk, fényképeztünk és fényképezkedtünk, virágot szedtem és gyönyörködtem a tájban. Végül továbbmentünk, de a tisztást már nem értük el. A túlsó partról sokat néztük a szemközti oldalt, ahol kis villák, faházikók, vendégházak emelkedtek ki imitt-amott a fák lombjai közül.
Láttunk egy olyan épületegyüttest is, amiknek egyforma tetőzetéből sejtettük, hogy együvé tartoznak. Szerettünk volna szétnézni errefelé is. Végül, véletlenül is, éppen az 5 egyforma házikónál lyukadtunk ki, a Kőfenyő panzióhoz. A kedves gondnokházaspár szívélyesen fogadott, és miközben megmutatták az egyik apartmant, kiderült, hogy ők is éppen Vásárhelyiek, a házikók pedig a leányuké. Itt úgy eltelt az idő a lakásnézéssel, beszélgetéssel, bodzaléivással, hogy csak éppen pontosan, 6 előtt néhány perccel futottunk be a Deság villához, vacsorára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése