2008. december 12., péntek

Alternatíva gombás rántottára


Négynapos útról jött haza István tegnap, gondoltam, valami finommal várom. Vízvásárlás közben megláttam a gombát és vettem jó félkilónyit. Volt vagy 15 szép példány! No, de valami még kell mellé, gondoltam, és variálgattam. Valami tojásosat akartam, de nem rántottát! Ahhoz viszont, hogy gombában sült tükörtojást készítsek, mégis túl kicsik voltak a fejek. Aztán eszembe jutott, hogy Zita múltkor valami zöldséges-kolbászos tojásfélét említett, gondoltam, biztos, gombával is finom lehet! Lementem és meg is kérdeztem, hogyan csinálta, én aztán megcsináltam úgy, ahogy a hozzávalóimból adódott. :)

Egy hagymát csíkokra vágtam és olívaolajon üvegesre pirítottam. A gombákat négybe (a nagyobbakat hatba) vágtam és a hagymára dobtam, együtt pirítottam. Nem túl sokáig, kb. amíg elfőtt a fele leve. Ekkor beletettem a vékony karikákra szeletelt pikáns kolbászt is (kb. egy arasznyi volt belőle) és 2-3 percig ezzel együtt is pirítottam. Fakanállal mélyedésféléket csináltam a gombába és beleütöttem 4 tojást. Megsóztam őket. És persze, előzőleg a gombákat is! Borsot nem tettem, mert a kolbász eléggé pikáns volt, mi meg nem szeretjük a nagyon csípős ízeket. Egy fedőt tettem a serpenyőre és addig sütöttem még az egészet, amíg a tojások fehérje jól megdermedt. Végül szárított zöldpetrezselymet szórtam rá.
Nagyon “romantikus” körülmények között fogyasztottuk el … a férjem a kádban, én meg a vécére telepedve ettem. De István nem győzte dicsérni…



Aztán meg, ismét koktéloztam. Eljárt a szám, hogy egyik este milyen finomságot kotyvasztottam magamnak, így Istvánnak is készíteni kellett. Persze, most már sem banán, sem narancs, mandarin nem volt otthon, csak citrom. Ezért most tettem bele fagyasztott eperből vagy 5-6 szemet, aztán egy kis üveg eperbefőttet, még s tavaszi eltevésből, ezt főleg a lé miatt kellett, utána jött a vodka és a citromlé, majd még egy kis cukor és még citromlé. Összeturmixoltam és kész volt. Nem volt olyan finom, mint a múltkori, de azért jó volt.



2008. december 11., csütörtök

Vaníliás kavart


Mindig történik valami… Meglátok egy zöldséget, amit elképzelek valamilyen ételben… beugrik egy recepttöredék… megérzek vagy csupán elképzelek egy illatot… vagy… megkóstolok egy süteményt…

Még fogyózás közben, egy szénhidrátnapon, angolórára menet bementem egy pékárus boltba; gondoltam, meglepem magam valamivel, ha már amúgyis szabad ennem. Találomra kiválasztottam valami sütifélét. Finom volt, sőt, nagyon finom. Kicsit csodálkoztam, hogy mit keres ez a kavart sütemény a pékárus-kenyeres boltban, de végül nem érdekelt. Ma hazafelé tartottam angolról, amikor eszembe jutott a süti. Bementem és ismét vettem. Ugyanolyan finom volt, mint múltkor. De a “kerekeim” már beindultak… hogyan is készíthetném el ezt otthon? Faltam egy falatot…sima kavart tészta… benne puding… és már döntöttem is, hogy megsütöm. Aninak telefonáltam, hyog vegye ki a vajat a fagyasztóból, majd a buszozás közben konzultáltam anyóssal, hogy milyen kavart tésztát ajánl leginkább, végül pedig a Kossuth-kifli alapjául szolgáló, általunk cask egyzserűen Egyensúlynak nevezett recept mellett döntöttünk.

Hozzávalók:
A pudinghoz: 3,5 dl tej, 1 cs. vaníliás pudingpor, 3 ek. Cukor
A tésztához: 6 tojás, illetve a tojások súlyával megegyező mennyiségű cukor, vaj/margarin/zsír és liszt, bár ez utóbbiból 1-2 kanállal kevesebb is elég, puhább lesz úgy a tészta, egy citrom héja és 2 ek. pálinka/rum

Elkészítés:
Előszöris a tejből, pudingporból és cukorból sűrű pudingot főzünk, majd ha kész van, egy tányérba öntjük és elsimítjuk. Hagyjuk megdermedni.
Amíg a puding dermed, a tojásokat szétválasztjuk. A sárgájákat habosra keverjük a vajjal és a cukorral, majd belekeverjük a pálinkát, a citromhéjat és a lisztet. Végül pedig óvatosan beleforgatjuk a tojások pici sóval keménnyé vert habját. Egy közepes méretű tepsit jól kikenünk (én zsírt szoktam erre a célra használni), az alját kilisztezzük és belesimítjuk a masszát. A megdermedt pudingot kb. 2x2 centis kockákra vágjuk és ráhelyezzük a masszára.


Közepesen forró sütőben megsütjük. Hogy mennyi idő, hány fok, nem tudom, mert nem olyan a lerem (sütő) , kb. félórába telt, +- 5 perc. Mindenesetre, egy fogpiszkálóval beleszúrkáltam a közepébe és semmi sem ragadt rá, tehát biztos voltam benne, hogy megsült. Az alja meg gyönyörű aranybarna lett.


Semmi mást nem kell csinálni vele, mint megszórni egy kevés porcukorral és … megenni. :) Jó étvágyat!

2008. december 10., szerda

Sütőtökkrémleves és tejfölös szójapaprikás

Néhány napja egy sütőtökkrémleves receptjét olvastam itt a gasztrooldalon, de sajnos nem olvastam végig, csak amennyi a főoldalon volt. Annyit azonban észben tartottam, hogy volt benne zeller is.
A tegnapi töpörtyűkúra után (a pasim nincs itthon = nem is kell főzni) ma már éreztem, hogy muszáj valami normálisat ennem. Tudtam, hogy éppen tönkremenni készül a sütőtök a kamrában, és ha 1-2 napon belül nem csinálok vele valamit, úgy megbúsulja magát, hogy teljesen hasznavehetetlen lesz, tehát mindenképpen valami ilyet szerettem volna. Beugrott: sütőtökkrémleves. Legalább Boróka is eheti, nem kell neki külön főzőcskéznem, mint tegnap.
Egy edénybe vizet tettem forrni, meghámoztam egy negyed zellert (jó nagy volt eredetileg), egy negyed sütőtököt (kb. 30-35 deka lehetett) és még egy nagy fej hagymát is. Aztán feldaraboltam az egészet és a vízben puhára főztem. Mikor majdnem megvolt, még 4 cikk fokhagymát is beledobtam. A levéből egy kicsit leöntöttem és simára turmixoltam az egészet. Visszatettem a tűzre és egy pici tejfölös eresztékkel (habarással) besűrítettem, majd még a leszűrt főzőlével igazítottam meg az állagát. Zöldpetrezselyemel szórtam meg, sóval és citromlével ízesítettem. Hmmm, de finom volt!

Másodiknak valami furát készítettem, de azért jó lett! Felfedeztem a szekrényben két zacskó árválkodó szójakockát. Mindkettőt odatettem főni némi sós vízben. Közben két nagy hagymából pörköltalapot csináltam és ráöntöttem a majdnem puha szójakockákat a maradék főzőlével együtt. Még ízesítettem egy kis darált paprikakrémmel, majd egy 10 percig együtt főztem. Tejfölből, vízből, lisztből eresztéket (habarást) csináltam és besűrítettem vele a pörköltet. Húslevessel lazítottam. Ebbe is petrezselyemzöldet, sót és citromlevet tettem. Finom volt, bár biztos még jobb lett volna, ha a kockák ételízesítős vízben főttek volna meg és lett volna idejük állni is benne egy kicsit. Savanyú uborkával ettük. (Mármint a húgommal, aki közben bevágódott bébiszittelni az angolórám idejére.)

Olyan éhesek voltunk, hogy még fotózni sem jutott időm. De majd este hátha megteszem. Maradt még egy csomó!


2008. december 9., kedd

"Idd meg!"-koktél


Most úgy jártam én is, mint az egyszeri parasztasszony. Még jó, hogy a férjeura sorsa viszont elkerült...

A "történetet" Nagyszékely István honlapján olvastam, de tulajdonképpen részlet egy könyvből. Mindegy, idemásolom, mert belinkelni nem tudom.
"A parasztasszony a kastélyban
A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tisztított, tortakrémet kevert - aztán odahaza mindenről beszámolt hites urának.
- Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!
A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, és az asztalra csap, és így kiált:
- Nohát, egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!
- De édes uram - így a parasztasszony -, nincs hozzá eprünk!
- Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!
- Jó, de vajunk sincs a krémhez!!
- Akkor csináld zsírral!
- Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt!...
- Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!
- No és a tojás? Tizenkét tojás!
- A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se boldogul az ember? Mondtam asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!
A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár... aztán szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve a szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: - Látod, elkészült! - És lassan hozzáteszi még: - Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni!"

Naszóval, annyit nézegettem Pethő Tamás koktélműsorát, hogy sokszor kedvem támadt egy-egyhez, de rendszerint vagy éppen nem volt otthon minden, ami a bemutatott koktélhoz kellett, vagy soha nem is szokott olyasmi otthon lenni, de az sem ritka, hogy nem is hallottam az illető italról, hozzávalóról. Ilyen előzmények után, ma este éppen Boró altatásával bajlódtam, miközben Pethő Tamás újabb chef-d'oeuvre-öket gyártott. A másodikat úgy kezdte, hogy banánt tett a blenderbe. Jól kezdődik, gondoltam, nekem is van banánom! Én is megcsinálom! Igenám, de a folytatás... ha-ha-ha... barna nádcukor (most éppen nincs), jégkocka (december lévén éppenséggel, tehát ez sincs) Cachaca, valami brazil pálinka ("éppen" nincs itthon :)) ananászlé (ez sem volt) és citromlé (na, még szerencse, hogy ez szinte mindig van itthon.)
No, de nem olyan fából faragtak engem, hogy ilyen kis “apróságok” elriasszanak a kitűzött célomtól. Beletettem a banánt a blenderbe, két kiskanál cukrot szórtam rá, beledobtam 5 szem fagyasztott epret, belefacsartam egy narancs, egy mandarin és egy fél citrom levét és beleöntöttem még kb. féldeci vodkát. Gondolkodtam, hogy ezzel készítsem-e vagy jóféle „fickói forrásvízzel”=szilvapálinka, de végül a vodka semlegesebb íze mellett döntöttem. Összemixeltem az egészet pár másodpercig, majd pohárba töltöttem. Egy citromkarikával díszítettem és szívószállal még most is szívogatok belőle.
Hogy milyen lett? Az, hogy fogyasztom, talán éppen elmondja. Ezenkívül viszont született egy könnyű, habos, gazdagon gyümölcsízű, enyhén alkoholos, gyümölcsdarabkás koktél. Hogy mi a neve? „Idd meg!”



Jó szürcsölgetést!


Disznóságok


A pénteki disznóvágáson sem lettem gazdagabb fotókkal, mert most is hamarabb hazajöttünk, de annyi baj legyen, azért a recepteket, jobban mondva, elkészítési módokat azért leírom.

Torokpecsenye és korhelyleves
Már múltkor is írtam, hogy amint felbontják a disznót, az első dolog, hogy a torokpecsenyének való húst odaadják. Aztán ahogy haladnak a felbontással, még kerül hús a konyhába a későbbi, általában vacsorára felszolgált korhelyleveshez. Miközben a hús a konyhába, illetve a fazekakba vándorol, valaki az állatorvoshoz megy és megvizsgáltatja a húst. Ha szabad a pálya akkor kezdődhet a bőr- és fülevés is!
A húsokat ügyes kockára kell vágni, a zsírosabbja megy a pecsenyébe, a kevésbbé zsíros megy a levesbe. Ezt a két ételt egyszerre indítják azzal a különbséggel, hogy a pecsenyéhez csak icipici vizet adnak mindig, a húst viszont jó sok vízben (amennyi leves szükséges) teszik főni. A pecsenyét csak picit kell fűszerezni az elején, a végleges ízét a vége felé kapja meg, amikor zúzott fokhagymát és pirospaprikát is tesznek bele. És persze, sót meg borsot.
A levesbe zöldség is jár. Amikor a hús félig megpuhult, akkor általában murkot (sárgarépát) és petrezselyemgyökeret vágnak kockákra és beledobják, de lehet zellert is tenni. Annyi zöldség és hús legyen a levesben, hogy egy jó sűrű levest kapjunk, mert ez még hígítva lesz. Amikor minden puha, akkor teszik bele a már elkészített és kihűlt rántást (anyósom mindig így készíti, én általában a forró változatát használom) és ízlés szerint a hordóból leszűrt káposztalével sózzák-savanyítják. Még egyet-kettőt lobban és már kész is van. Tálaláskor tejföllel kell elkeverni. A mostani korhelyleves kicsit „csúnya” lett, volt alkalom, amikor Anyu egy kanál darált paprikából készült krémet és apróra vágott petrezselyemzöldet is beledobott és ezek rengeteget dobtak a kinézetén. Persze, az íze így is finom volt.

Nálunk nem ilyen a korhelyleves, Édesanyám másként szokta készíteni. Furcsa is volt nekem, amikor Anyuéknál legelőször ettem, akkor még zöldségek sem voltak benne, csak a húskockák. Nos, Édesanyám zöldségesen csinálta mindig, de ő dobott bele egy kevés rizset is, a húst pedig a kolbászmasszából gyúrt gombóckák képviselték benne. Persze, azóta tudom, hogy a korhelyleves nem éppen ilyen, de érdekes módon, ha rágondolok, akkor nekem mindig ez ugrik be. Gyermekkoromat meghatározta és még most is érzem az illatát. A többi ugyanaz, a végén jön a káposztalével való savanyítás, de ez a változat sokkal hamarabb megvan, mivel a húsgombócok gyorsabban átfőnek.
Azért állíthatom, hogy mindkét változat (illetve a világon elterjedt összes változat, gondolom) egyaránt finom. :)

Májas
Amíg az ebéd készül, egy nagy fazékban oda szokták tenni főni a májasnak való dolgokat: az összes belsőséget – szív, máj, vese, tüdő, lép, nyelv – illetve még mellétesznek némi jó zsíros húst, általában a tokarészről. Adagokat nem tudok, de csak azért nem, mert sosem láttam, hogy bárki is mérne valamit. Otthon sem volt szokás, anyósoméknál sem. Annyit láttam például, hoyg a májashoz nem éppen egy kiló rizset tettek főni, szóval kb. ¾ kiló jár bele, de ez is ízlés kérdése, gondolom. Időközben még megdinsztelnek és kihűtnek vagy 3 jó nagy fej hagymát is, illetve a kályha szélén egy edényben a fodorhájat is kiolvasztják, lesütik. (Ezt a fodorháj egy eléggé kicsi hájdarab, aminek a széle olyan, mint a fodros szoknya, innen kaphatta a nevét, de lehet, hogy másfelé másképp nevezik.)
Ha megfőttek a belsőségek, akkor kihűtik, majd feldarabolják és ledarálják az összes többi hozzávalóval (a főtt zsíros hús, főtt rizs, dinsztelt hagyma, kiolvasztott fodorháj) együtt. A nyelvet előzőleg, természetesen, le kell tisztítani. Illetve amikor készen van, akkor általában még egyzser le szokás darálni, hogy minél krémesebb legyen. Amikor ez is megvan, akkor jön a ízesítés. Só, bors, szegfűbors, szárított, morzsolt csombor az alapfűszerei, de van, aki tesz bele kevés szegfűszeget vagy fahéjat is. Ízlés szerint kerülnek bele a dolgok, és közben hozzáöntik a fodorháj lesült zsírját, illetve némi forró vízzel is puhítják, mígnem egy jó krémes masszát kapnak. Ezután már jöhetne a bélbe töltés, de mostanában a családunkban már nem szoktuk, hanem adagonként zacskókba téve, lefagyasztjuk. Ha bélbe töltik, akkor általában rövid (20-30 centis) hurkák készülnek és mindkét végüket cérnával megkötik. Amikor készen vannak, abban a lében, amiben a hozzávalók megfőttek, rövid ideig a kész májasokat is abálják.

Kolbász
A kolbász általában a májas előtt készül el, csak mivel a májas előkészületei hamarabb elkezdődnek, így azzal kezdtem, illetve nem akartam mindenfélével megszakítani a leírást. A kolbászba kerül minden olyan húsdarab, ami nem jó szelethúsnak, egybesültnek, általában a zsírosabb részek is idekerülnek. Van aki már eleve vesz néhány kiló száraz borjúhúst és azzal vegyíti, ellensúlyozza a zsírosságot, illetve szaporítja a kolbásznak valót. Édesanyáméknál sosem kellett ilyesmi, náluk a disznók mindig inkább húsosak voltak, mint zsírosak, az első disznóvágáson, amelyiken István részt vett nálunk, mondta is, hogy milyen kár ennyi szép drága húst „beleprédálni” a kolbászba. Pedig csak annyi volt a „baj”, hogy kevés volt a zsiradék. Anyuéknál szinte mindig nagyon zsírosak a disznók, meglátszik a gabonás nevelés, de ők meg amúgysem szoktak külön húst venni.
Száz szónak is egy a vége: a ledarált kolbászhúst nagy edénybe teszik és két ember dagasztja készre. Az egyik szórja a fűszereket, a másik pedig gyúrja. Só, bors, pirospaprika, illetve jó sok zúzott fokhagyma kerül bele. Anyuéknál láttam először, hogy a fokhagymát felöntik forró vízzel és így keverik a húshoz és valóban, nagyon jó módszer, mert könynebben elolszlik az egészben. Ahhoz, hogy a többi fűszerből is egyenletesen jusson mindenhová és a húsmassza se legyen túl kemény, még szoktak egy-egy kevés forró vizet gyúrni bele. Könnyebb így jól kidolgozni is. Mindenesetre, elég sokat kell gyúrni ahhoz, hogy biztos jó legyen a végeredmény. Amikor úgy gondolják, hogy már jó, a húsból néhány fasírtszerű pogácsát készítenek és egy serpenyőben megsütik. Így kiderül, hogy elég sós-e, jár-e még bele valami más fűszer. Ha jó, akkor ketten máris hozzálátnak a bélbetöltéshez. A belek kb 1-1,2 méteresek, töltés közben pedig ügyes kis spirálokat, kígyókat kunkorítanak belőlük. Egy tűvel meg szoktuk szúrkálni helyenként, hogy az esetleges bennrekedt levegőbuborékok kipattanjanak és majd sütéskor ezeken tudjon kifolyni a zsiradék. A kész kolbászokat kicsit átmossák (de ez csak annyi, hogy vízbe mártva, kézzel átsimítják), majd, általában rúdra akasztva, hideg helyre teszik, hogy megdermedjen, kissé megszáradjon. 1-2 nap múlva már mehet is a füstölőbe.

Disznófősajt, kocsonya, gömböc, hájszélyes
A disznóvágás elmaradhatatlan tartozékai még a disznófősajt, a kocsonya, illetve a gömböc és a hájszélyes. Míg az első kettőt általában nem aznap, hanem később, valamikor karácsonyhoz közelebb szokás készíteni, a gömböcöt, hájszélyest még aznap megtöltik. Bevallom, ezt az utóbbit nem tudom, pontosan, hogyan készítik, mert Édesanymnál nem szoktuk, itt meg nem figyeltem sosem eléggé. De van egy húsdarab, aminek ez a neve és spéci fűszerezéssel egy vastagabb (nagyon tisztára mosott, sikált) béldarabba töltik, ha jól tudom. A gömböcöt eredetileg az „ezer” vízben megmosott, sóval, ecettel, kukoricakásával megdörzsölt gyomorba töltötték, mostanában azt hiszem, a vastagbél legvastagabb részébe szokás, amit – gondolom – könnyebb megtisztítani. A feldolgozás során félretesznek minden olyan húsdarabot, ami kissé véresebb, az sem baj, ha csontdarabok vannak rajta. Végül ezeket nagyon sok vízben jól megmossák, nyers rizset kavarnak hozzá és sóval, borssal és jó sok szárított, morzsolt csomborral (borsikafű) ízesítik. Nem túl szorosan megtöltik a béltömlőt (mert tulajdonképpen az a rész úgy néz ki, csak egy nyitott vége van), megkötik és (azt hiszem) ezt is felfüstölik. Végül levesekbe vagy töltött káposztába belefőzik.

A kocsonyáról és disznófősajtról máskor írok. Most már csak annyi dolgom van, hogy megmutassam: lányaim segítsége nélkül a pénteki disznó bizony nem dolgozódott volna fel!!! :)


2008. december 3., szerda

Töpörtyű


Annyit bajlódtam a blogom címével, a legelső nem tetszett, az utána következőek erőltetettek voltak, majd amikor megtaláltam a legmegfelelőbbet (Jöttem, láttam, … főztem) kiderítettem, hogy a net tele van ilyen című blogokkal. Majd még kínlódtam egy kicsit, és ezt a kalandos címet sütöttem ki. Nem tartom túl jónak ezt sem, de legalább érvényes rám. Bár rutinosnak mondhatom magam a konyhában, mégis vannak dolgok, amikben újonc vagyok, emellett szeretek állandóan kísérletezni, új dolgokat kipróbálni, tehát sokszor kaland számomra a főzés, kaland, a maga sikereivel, kudarcaival. Amire már meg is született az első példa.

Tegnap kiolvasztottam a zsírt.
Nem volt sok, csak amennyi egy disznócombon található, de gondoltam, ne vesszen kárba. Az a másfélliternyi zsír, ami kiolvadt a nyers szalonnából, kell is a következő ever, mert bár nagyon ritkán használom, mégis jó, hogy legyen a háznál. Süteményeknél általában azzal kenem ki a tepsit, biztosabb, hogy nem ragad bele. Muffinnál, gyümölcstortánál pedig mindig ezzel kenem ki. Amikor palacsintát sütök, akkor is egy-egy mikroszkópikus darabkát dobok a serpenyőbe, mielőtt a massza belekerülne. No, és nem beszélve arról, amikor évente kétszer-háromszor megkívánjuk a zsíros kenyeret jó vöröshagymával (lilahagyma), fokhagymával, pirospaprikával.

Még sosem olvasztottam magam a zsírt, mindig kaptam Édesanyámtól vagy Anyutól annyit, amennyire szükségem volt, de most megpróbáltam. A siker feles. Isteni töpörtyű született, a zsír viszont kicsit barnás, mintha megégett. Nem is nagyon dicsekszem vele. Pedig csak a végén történhetett valami, addig minden rendben volt. Nagyon egyszerű, de lakásbüdösítő a zsírolvasztás. A feldarabolt szalonna-, illetve hájkockákat egy lábasba tesszük és feltesszük a tűzhelyre. Először egy pici vizet kell aláönteni, ami azért kell, hyog amíg a kockák át nem melegednek és olvadni nem kezdenek, ne kapjanak oda az edény aljához. Amikor már beindult az olvadás, ajánlatos állandóan kevergetni. Én tegnap betettem a sütőbe, mert épp befért az edényem, de így is 5-10 percenként belekavartam egyet-egyet. Végül kivettem és addig sütöttem még, míg a tetejéről az összes hab eltűnt. Ekkor az Anyutól tanult stikát vetettem be, azaz, kicsinként beleöntöttem kb. féldecinyi tejet. Ezt a műveletet célszerű megfelelő távolságból és megfelelő hosszúságú fakanállal végezni, hogy nehogy megégessen! Ahogy ezzel megvoltam, rögtön le is szűrtem a zsírt és egy merőkanál segítségével (töpörtyűszorító híján) kicsit megnyomkodtam őket. Ilyen gyönyörűek voltak menet közben:


A zsírt nem bánom. Az a lényeg, hogy tegnap alig győztem kivárni, hogy kihűljenek és ehessek. Ülhetett ott tőlem a bécsi szelet! Jól belaktam töpörtyűvel és hagymával!

2008. december 2., kedd

Húsleves és cápaszelet


A kacsavágás másnapján a megmaradt csontvázból, comb- és szárnycsontokból, illetve a zúzákból és szívekből gyönyörű húslevest főztem. Hogy azért meglegyen a szép színe is a levesnek, beledobtam egy darabka előzőleg félretett hájdarabkát. Természetesen, murkot (sárgarépát – hamarosan elkészül a szótár is, amit a címkéknél bármikor meg lehet majd nyitni), petrezselymet, hagymát – héjastól és szemes borsot és sót is tettem bele, majd lassan gyöngyözve főztem vagy két órát. Közben a habját állandóan leszedegettem. Amikor megfőttek a husik leszűrtem, és ha jól emlékszem, még kellett sóznom. Külön sós vízben kifőztem a laskát (metélt), majd rámertem a forró levest. Megszórtam szárított petrezselyemzölddel (a húslevesben az uram nem szereti a nagy zöldeket és bármilyen odafigyelve is vágnám, nem tudom annyira apróra csinálni, mint amilyen a morzsolt szárított) és már ehettük is.

Múltkor a Realban István egy akcióra lett figyelmes: cápaszeletek, nagyon jó áron. És mivel kaphatóak vagyunk az újdonságokra, ha halról van szó, vettünk három szép kerek szeletet. Elkészítés előtt cask hagytam felolvadni, majd jól felitattam róla a vizet. Csak egyszerűen, sóval, borssal fűszereztem és pindurka olívaolajjal kikenve a grillserpenyőt, kisütöttem. István (bár régebb mindig nehezményezte, ha megérezte a bor illatát a konyhában) nyakonöntötte egy kicsi borral is, és ahogy elfőtt a húsról, már tálaltuk is. Addigra már készen volt a szalmakrumpli (sültkrumpli) is, amit ezúttal hagyományosan készítettem – a hasábokra vágott krumplit forró olajban sütöttem meg. Hamarabb is megvolt és nem száradt ki még az agya is, mint előző alkalommal.

István csak citromlével locsolta meg a halat, de én készítettem mellé egy remoulade-mártás-féleséget. 1 tojás sárgájából és kb 1 dl olajból egy kiskanál mustárral, sóval és citromlével majonézt készítettem, amibe majd finomra reszelt savanyúuborkát és apróra vágott zöldfűszereket kavartam bele. (Petrezselyemlevél, kapor, friss fokhagymaszár, csombor – borsikafű volt benne – mindezeket még tavasszal, amikor egészen frissek voltak, vágtam össze és fagyasztottam le.)


A cápahús finom volt, de azért nem volt semmi extra benne. Olyan volt, mint bármelyik eddig evett hal. Bár, talán a friss pisztráng, amit Vármezőn fogott István, mégiscsak finomabb volt. No, de azért Krisztát és Borókát sem kellett győzködni az evésével!

Hússzezon


A december, legalábbis nálunk, nem éppen a könnyű zöldségsalátákról szól, inkább a tömény húsevés hónapja. Még alig kezdődött el, de már két “vágáson” vagyok túl, pénteken jön a harmadik. Ezért nem is csodálkozom, hogy már volt olyan nap az utóbbi héten, amikor hús nélkül akartam valami finomságot főzni. Annál is inkább, hogy egyikünk sem az a húst hússal típus. No, de most nem erről akarok írni, hanem a húsról. Az ünnepeket, a családi összejöveteleket mégsem nem lehet elképzelni nélküle, úgyhogy fel kell készülni rájuk!

Múlt csütörtökön Anyunál tettük tiszteletünket, hogy néhány gyönyörűszép sárga színű házi kacsa boldog tulajdonosai legyünk. Végül hármat sikerült megkopasztani, megszabadítani a tokok 95%-ától (a többitől már lehetetlenség, sajnos) és konyhakésszé varázsolni.


Otthon az egyiket kicsontoztam (vagy kifiléztem?) úgy egészben; mindenesetre, most már van egy gyönyörűszép kacsahús-négyszögem, ami türelmetlenül várja, hogy elkészüljön belőle a karácsonyi próba-fogás.

Tegnap pedig, a nemzeti ünnep tiszteletére:p, Édesanyámék egy disznót áldoztak.:) Borókával mentünk segíteni, de szerencsére Szidi szívesen vigyázott a kis drágámra és Artúrkával egyetemben, jókat játszottak.
Mire mi megérkeztünk, a mészáros és a segítségek megperzselték, megmosták, és szinte teljesen feldarabolták a levágott jószágot, a konyhában pedig főtt a finom disznótoros ebéd. A hagyományos torokpecsenye készült, ami hasonlít ugyan a pörkölthez, de nem jár bele hagyma és inkább sül, mint fő. Mindig cask kevés vizet öntenek rá a húskockákra, és pótolják, amikor szükséges. Végül lesütik zsírjára, zúzott fokhagymával, pirospaprikával, ha még kell, sóval, borssal ízesítik és puliszkával, krumplipürével (van aki mindkettővel egyszerre :o), tálalják. Mellé savanyúság dukál, méghozzá jó sok, a zsírosságára való tekintettel. Tegnap savanyú uborkát, friss káposztasalátát és káposztalevet (ez már a hordóból) tett az asztalra Édesanyám.

Ebéd után folytatódhatott a munka. Én hamarabb eljöttem, mint ahogy mindennel elkészültünk volna, így a kolbász-, májastöltésről lemaradtam, de hazaérkezve folytatnom kellett a saját disznóvágásomat.


„Röpke” két óra alatt az összes hús, csont a fagyasztóban volt, sőt, a zsírnak való is feldarabolva (az estére való tekintettel nem akartam büdösíteni a lakásban),de a munkámat bármelyik mészáros megirigyelhette volna! Büszke is voltam magamra, no meg a két kis kuktámra, akik tevékenyen segítettek.

A disznóvágásról még írok, bár lehet, hogy csak hétvégén, amikor lejár Anyuéknál is a dolog és talán még kolbász-, májastöltős fényképekkel is gazdagodok.

2008. november 30., vasárnap

Döntöttem


Itt vagyok. És maradok.

Kezdem rögtön a tegnapi estebédünkkel, amit tulajdonképpen ebédre terveztem, de csak estére szükségeltetett elkészíteni.

Sült tarja szalmakrumplival és káposzta savanyúsággal

Még múltkor vettük ezeket a szép tarjaszeleteket, kis csontdarabok is voltak rajtuk. Felbuzdulva a csavart húskor használt fűszerkeveréken, ismét készítettem és azzal pácoltam be a húsokat. Még akkor, amikor megvettük, frissen, és úgy fűszeresen kerültek a fagyasztóba. Őszintén, megvolt az eredménye! A fűszerkeverékbe terrem sót és borsot, természetesen, illetve pirospaprikát, fokhagymagranulátumot, őrölt köményt, durvára tört koriandermagot és egy pici kardamomot. Mivel István rögtön kiszúrja, ha valami mediterrán zöldfűszert teszek bele (nem szereti őket – nagy bánatomra), csak egy kevés szárított petrezselyemzöldet kavartam még bele. Ezeket sosem pontos mérce szerint kavarom össze, hanem csak találomra, ízlés szerint. A „különlegességekből” (kömény, koriander, kardamom) csak keveset szoktam tenni, hogy nehogy túlságosan intenzív ízeket kölcsönözzenek az ételnek és az én klasszikus ízlelőbimbójú uram ne egye meg azt! Ilyen jól néztek ki sütés előtt a szeletek:


No, de sütés után sem voltak eldobnivalók!

Csak pici olívaolajat öntöttem a serpenyőbe és úgy sütöttem meg őket. Később 1-2 dl Apu-féle finom borral is meglocsoltam, hogy zamatosak legyenek. A végeredmény tényleg magáért beszélt: finom, puha, omlós husit ettünk.

A szalmakrumpliról (sült krumpli) viszont már nem zenghetek ilyen ódákat. Volt „szerencsém” éppen tegnap látni egy műsort a tévében, és kipróbáltam aszerint, ahogyan ott készítették. Nem mondom, meg lehetett enni, de belül nagyon száraz, kívül nagyon szúrós krumplihasábok lettek. (Azért elmondom, hogy hogyan készítették. A felhasábozott krumplit félig megfőzték vízben, amibe egy karika citromot is dobtak. Ezután sütötték meg olajban.) Én, mindenesetre, maradok a hagyományos sült krumplinál.

A káposzta, amit mellé ettünk, a saját eltevésem. Mondhatom, a kedvenc savanyúságom, mert semmiféle plusz tartósítószer nincs benne (csak sima cukor, ecet, só), ami most, hogy a lányok is lassan ugyanazokat eszik, mint mi, nagyon fontos szempont. Amikor eltettem, készítettem fotókat is, úgyhogy valamikor hamarosan leírom azt is. Még mindig lehet eltenni belőle, ha valaki kedvet kap hozzá!

2008. november 26., szerda

Mit akarok én?

Az utóbbi napokban néhány szabad percemben elkezdtem böngészni a netet. Pár egyszerű link után kitárult előttem egy új (legalábbis számomra), gazdag, színes, nagyszerű világ, a gasztroblogok világa.

Persze, tudtam, hogy tele van a net jobbnál jobb gasztronaplóval, de amikor szembesültem a dologgal, mégis valahogy készületlenül érintett. Annyi jó, érdekes, különleges és fura recepttel találkoztam, hogy megijedtem, elbizonytalanodtam: mit akarok én, minek állok elő ezekkel a megszokott, szinte semmi különlegeset nem tartalmazó receptekkel, ételekkel, és egyáltalán kit érdekel? Bár megpróbálom a hozzávalókból az ízlésünknek és egészségünknek leginkább megfelelő dolgokat kihozni, azért az alapanyagok mégiscsak egyszerűek és főleg a pénztárcánkhoz mértek. Hiába szeretem nagyon pl. a különleges sajtokat vagy a tengeri herkenytűket, eléggé ritkán vehetek belőlük. Nemcsak azt mondhatom, hogy megijedtem, elbizonytalanodtam, először inkább elszégyelltem magam, a másik kettő meg ebből következett.

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen, folytassam-e vagy sem a naplóírást, de dűlőre még mindig nem jutottam. Egyelőre viszont úgy döntöttem, hogy alszom rá még egyet, és amikor kievickélek ebből a hangulati hullámvölgyből, amiben jelenleg amúgyis benne vagyok, újra átgondolom a dolgot, és akkor hátha nagyobb kedvem, önbizalmam lesz hozzá.
 

Nem tűntem el...

... és még főztem is. Csak éppenséggel az időm van olyan szűkre szabva, hogy erre már enm jut, illetve amúgyis egy válságos időszakot élek főzőnaplóügyileg.
Hamarosan jövök és írok...

2008. november 13., csütörtök

Sült zöldség puliszkával


Egy vasárnap készítettem. Vacsorára. Mondom Istvánnak mit terveztem, erre meg nagyot néz és elhúzza az orrát. De a hozzávalókat még nem ismerte.
A receptet a tévéből tanultam és nagyon felbuzdultam rajta. Tényleg gyors, laktató étel!

A puliszkának feltettem főni a vizet, közben fokhagymát tisztítottam, amit olívaolajon (mostanában főleg ezt használom szinte mindenhez) megfuttattam. Hozzádobtam a nagyobb darabokra szabdalt gombát és nagy lángon együtt pirítottam. Ezt nem szabad nagyon sokáig, hogy a gomba ne kezdjen el levet engedni, én sajnos nem voltam eléggé gyors. De aztán egyszerűen elfőztem a levét. Csak annyi baj lett, hogy a gomba „megcsúnyult”, feketés lett. Az íze viszont... nyamm, nyamm. A paradicsomokat felszeleteltem kb. ujjnyi vastagon és a serpenyőben, amelyikből kiürítettem a fokhagymás gombát, még egy pici olajat töltve, mindkét felükön hirtelen megsütöttem. Mindez pár perc összesen.
Ezalatt felforrt a víz, megsóztam és beleszórtam a puliszkalisztet/darát. Közben habverővel állandóan kavargattam. Kicsit sok lisztet találtam tenni, túl sűrű, kásás lett a massza, ezért vízzel lágyítottam tovább. Jól kikavartam, majd egy tányérra borítottam. Ewe kedvéért itt a fotója is.

A tányérra tettem pár kanálnyi forró puliszkát, amire azonnyomban sajtot reszeltem, hogy ráolvadjon, melléhalmoztam a gombát, és piros paradicsomövvel „kötöttem át” az egészet.


Hogy István mit szólt hozzá? Hát csak annyit, hogy ilyen finomat rég az ideje, hogy evett!

2008. november 10., hétfő

Zöldség zöldséggel


Két olyan zöldséges ételt írok most le, amelyek köretként és önálló fogásként is megállják helyüket.
Az első egy zöldséges ragu, főzelék, ami nálunk igazán csúszik, és eszem ágában sincs ilyenkor hússal elrontani az ízét. Most a diétám alatt én nem ehetném, inkább nem is készítem, tehát, hogy ne legyen kísértés, de valamikor nemrég ez volt ebédre.
Mindenféle zöldséget – ami akkor éppen volt otthon, hagymát, paprikát, murkot, petrezselymet, paszternákot, krumplit – meghámoztam és kb. egyforma nagyságú csíkokra, hasábokra vagdostam. Pici olívaolajon pirítani kezdtem a murkot (mivel az készül el a leglassabban), majd rendre hozzátettem a hagymát, paprikát, és az összes többi zöldséget.


Így pirítgattam együtt pár percig, elég nagy lángon, miközben állandóan kavargattam. Végül mindig csak pár csepp vizet hozzáadva készre pároltam, de nem főztem szét őket, inkább egy kicsit ropogósak maradtak. Ekkor lisztből és tejből/vízből eresztéket (habarást) készítettem és behabartam vele a főzeléket. További tejjel eresztettem fel, mígnem a mártás megfelelő sűrűségű lett. Néhány kanál tejföllel, sóval, borssal, citromlével és jó sok petrezselyemzölddel készre ízesítettem.


Rakott krumpli - másképp

Egy alkalommal rakott krumplit terveztem. Nagyon ritkán jut eszembe készíteni, pedig szeretjük, csak mondjuk nem éppen az életünk. Amikor már meghámoztam a főtt krumplit, akkor jutott eszembe, hogy hoppá, a mikróm elromlott, tehát a rendes sütőben kell összesütnöm a rakottast. De ahhoz nem volt kedvem, és főleg nem voltam olyan állapotban, hogy győzzem kivárni, amíg elkészül. Azért nem estem kétségbe, arról vagyok „híres”, hogy minden helyzetben feltalálom magam: a krumplit és tojást meghámoztam-pucoltam, összevágtam és egyszerűen, jó sok tejföllel meglocsolva, összekavartam. Még vágtam bele egy kis fej vöröshagymát (ezt máshol lilahagymának nevezik), ételízesítővel, sóval és borssal ízesítettem, és már kész is volt. Mire István jött, még finomabb lett, mert jobban összeértek az ízek, de nekem, éhesen, úgy frissen is ízlett.
Amit mi sem bizonyít jobban, minthogy csak a hozzávalókról készült fotó, a kész ételről elfelejtettem képet csinálni.

 

2008. november 9., vasárnap

Csavart hús


Ezt még múltkor készítettem, amikor Krasznáról vártam haza Istvánt és Krisztát. István imádja a bécsi szeletet, én viszont, nem mondhatom, hogy utálom készíteni, de a lehető legritkábbra szorítkozom gyártásával. Gondoltam, azért most kedvében járok és finom bécsivel várom. Ki is vettem egy adag húst a fagyasztóból, jó is lett volna bécsinek, de azért túl apróak lettek volna a szeletek. Ekkor csavarintottam egyet a gondolataimon és valamilyen töltött-göngyölt izét képzeltem el.
Gondolatot tett követett.

A húst szépen bevagdostam, egyszer innen, egyszer onnan, csak nem vágtam teljesen át, így aztán végül egy szép lap lett belőle, amit kiterítettem, kissé megpotyoltam és megszórtam jól valami házilag (és helyben) készített fűszerkeverékkel. Volt benne só, bors, paprika, fokhagymapor, curry-por és csipetnyi köménymag. Lehet, hogy egy pindurka kardamom is került bele, de már nem emlékszem pontosan.
Ekkor az egyik felére 3 szép szelet sonkát, majd ezekre rá 3 szelet füstölt sajtot terítettem és alufólia segítségével a húst szorosan felcsavartam. Így is maradt a fóliában, mígnem elkészült és egy picit hűlt is. Az alufóliát előzőleg meg kell kenni egy kicsi olajjal, hogy ne ragadjon rá a hús. A tekercset egy tepsibe tettem, egy pohárnyi vizet öntöttem alá, amibe beledobtam még vagy 3 babérlevelet. Így ment a sütőbe. Nekifogtam és hámoztam néhány krumplit, amit hosszában felhasítottam és a hús mellé borítottam a tepsibe. A maradék fűszerkeverékkel és még egy kis plusz sóval megszórtam és hagytam elkészülni. Amikor kész volt a krumpli, kivettem a húst is, kb. 10 percet pihentettem, majd kivettem a fóliából és rézsútosan felszeleteltem. István krumplival és savanyúsággal ette, én pedig – fehérjenapom lévén, amikor főtt zöldséget nem szabad ennem – tejfölös light muzsdéjjal.
A muzsdéjról írok majd bővebben, megérdemel akár egy külön bejegyzést is.



2008. november 3., hétfő

Béka - nemcsak a tóban


Krisztabolondító

Naná, hogy így aztán lecsúszik bármi! :) :) :)
Csak fantázia kérdése, hogy mi kerül rá és hogyan díszíted!



Related Posts with Thumbnails

2008. december 12., péntek

Alternatíva gombás rántottára


Négynapos útról jött haza István tegnap, gondoltam, valami finommal várom. Vízvásárlás közben megláttam a gombát és vettem jó félkilónyit. Volt vagy 15 szép példány! No, de valami még kell mellé, gondoltam, és variálgattam. Valami tojásosat akartam, de nem rántottát! Ahhoz viszont, hogy gombában sült tükörtojást készítsek, mégis túl kicsik voltak a fejek. Aztán eszembe jutott, hogy Zita múltkor valami zöldséges-kolbászos tojásfélét említett, gondoltam, biztos, gombával is finom lehet! Lementem és meg is kérdeztem, hogyan csinálta, én aztán megcsináltam úgy, ahogy a hozzávalóimból adódott. :)

Egy hagymát csíkokra vágtam és olívaolajon üvegesre pirítottam. A gombákat négybe (a nagyobbakat hatba) vágtam és a hagymára dobtam, együtt pirítottam. Nem túl sokáig, kb. amíg elfőtt a fele leve. Ekkor beletettem a vékony karikákra szeletelt pikáns kolbászt is (kb. egy arasznyi volt belőle) és 2-3 percig ezzel együtt is pirítottam. Fakanállal mélyedésféléket csináltam a gombába és beleütöttem 4 tojást. Megsóztam őket. És persze, előzőleg a gombákat is! Borsot nem tettem, mert a kolbász eléggé pikáns volt, mi meg nem szeretjük a nagyon csípős ízeket. Egy fedőt tettem a serpenyőre és addig sütöttem még az egészet, amíg a tojások fehérje jól megdermedt. Végül szárított zöldpetrezselymet szórtam rá.
Nagyon “romantikus” körülmények között fogyasztottuk el … a férjem a kádban, én meg a vécére telepedve ettem. De István nem győzte dicsérni…



Aztán meg, ismét koktéloztam. Eljárt a szám, hogy egyik este milyen finomságot kotyvasztottam magamnak, így Istvánnak is készíteni kellett. Persze, most már sem banán, sem narancs, mandarin nem volt otthon, csak citrom. Ezért most tettem bele fagyasztott eperből vagy 5-6 szemet, aztán egy kis üveg eperbefőttet, még s tavaszi eltevésből, ezt főleg a lé miatt kellett, utána jött a vodka és a citromlé, majd még egy kis cukor és még citromlé. Összeturmixoltam és kész volt. Nem volt olyan finom, mint a múltkori, de azért jó volt.



2008. december 11., csütörtök

Vaníliás kavart


Mindig történik valami… Meglátok egy zöldséget, amit elképzelek valamilyen ételben… beugrik egy recepttöredék… megérzek vagy csupán elképzelek egy illatot… vagy… megkóstolok egy süteményt…

Még fogyózás közben, egy szénhidrátnapon, angolórára menet bementem egy pékárus boltba; gondoltam, meglepem magam valamivel, ha már amúgyis szabad ennem. Találomra kiválasztottam valami sütifélét. Finom volt, sőt, nagyon finom. Kicsit csodálkoztam, hogy mit keres ez a kavart sütemény a pékárus-kenyeres boltban, de végül nem érdekelt. Ma hazafelé tartottam angolról, amikor eszembe jutott a süti. Bementem és ismét vettem. Ugyanolyan finom volt, mint múltkor. De a “kerekeim” már beindultak… hogyan is készíthetném el ezt otthon? Faltam egy falatot…sima kavart tészta… benne puding… és már döntöttem is, hogy megsütöm. Aninak telefonáltam, hyog vegye ki a vajat a fagyasztóból, majd a buszozás közben konzultáltam anyóssal, hogy milyen kavart tésztát ajánl leginkább, végül pedig a Kossuth-kifli alapjául szolgáló, általunk cask egyzserűen Egyensúlynak nevezett recept mellett döntöttünk.

Hozzávalók:
A pudinghoz: 3,5 dl tej, 1 cs. vaníliás pudingpor, 3 ek. Cukor
A tésztához: 6 tojás, illetve a tojások súlyával megegyező mennyiségű cukor, vaj/margarin/zsír és liszt, bár ez utóbbiból 1-2 kanállal kevesebb is elég, puhább lesz úgy a tészta, egy citrom héja és 2 ek. pálinka/rum

Elkészítés:
Előszöris a tejből, pudingporból és cukorból sűrű pudingot főzünk, majd ha kész van, egy tányérba öntjük és elsimítjuk. Hagyjuk megdermedni.
Amíg a puding dermed, a tojásokat szétválasztjuk. A sárgájákat habosra keverjük a vajjal és a cukorral, majd belekeverjük a pálinkát, a citromhéjat és a lisztet. Végül pedig óvatosan beleforgatjuk a tojások pici sóval keménnyé vert habját. Egy közepes méretű tepsit jól kikenünk (én zsírt szoktam erre a célra használni), az alját kilisztezzük és belesimítjuk a masszát. A megdermedt pudingot kb. 2x2 centis kockákra vágjuk és ráhelyezzük a masszára.


Közepesen forró sütőben megsütjük. Hogy mennyi idő, hány fok, nem tudom, mert nem olyan a lerem (sütő) , kb. félórába telt, +- 5 perc. Mindenesetre, egy fogpiszkálóval beleszúrkáltam a közepébe és semmi sem ragadt rá, tehát biztos voltam benne, hogy megsült. Az alja meg gyönyörű aranybarna lett.


Semmi mást nem kell csinálni vele, mint megszórni egy kevés porcukorral és … megenni. :) Jó étvágyat!

2008. december 10., szerda

Sütőtökkrémleves és tejfölös szójapaprikás

Néhány napja egy sütőtökkrémleves receptjét olvastam itt a gasztrooldalon, de sajnos nem olvastam végig, csak amennyi a főoldalon volt. Annyit azonban észben tartottam, hogy volt benne zeller is.
A tegnapi töpörtyűkúra után (a pasim nincs itthon = nem is kell főzni) ma már éreztem, hogy muszáj valami normálisat ennem. Tudtam, hogy éppen tönkremenni készül a sütőtök a kamrában, és ha 1-2 napon belül nem csinálok vele valamit, úgy megbúsulja magát, hogy teljesen hasznavehetetlen lesz, tehát mindenképpen valami ilyet szerettem volna. Beugrott: sütőtökkrémleves. Legalább Boróka is eheti, nem kell neki külön főzőcskéznem, mint tegnap.
Egy edénybe vizet tettem forrni, meghámoztam egy negyed zellert (jó nagy volt eredetileg), egy negyed sütőtököt (kb. 30-35 deka lehetett) és még egy nagy fej hagymát is. Aztán feldaraboltam az egészet és a vízben puhára főztem. Mikor majdnem megvolt, még 4 cikk fokhagymát is beledobtam. A levéből egy kicsit leöntöttem és simára turmixoltam az egészet. Visszatettem a tűzre és egy pici tejfölös eresztékkel (habarással) besűrítettem, majd még a leszűrt főzőlével igazítottam meg az állagát. Zöldpetrezselyemel szórtam meg, sóval és citromlével ízesítettem. Hmmm, de finom volt!

Másodiknak valami furát készítettem, de azért jó lett! Felfedeztem a szekrényben két zacskó árválkodó szójakockát. Mindkettőt odatettem főni némi sós vízben. Közben két nagy hagymából pörköltalapot csináltam és ráöntöttem a majdnem puha szójakockákat a maradék főzőlével együtt. Még ízesítettem egy kis darált paprikakrémmel, majd egy 10 percig együtt főztem. Tejfölből, vízből, lisztből eresztéket (habarást) csináltam és besűrítettem vele a pörköltet. Húslevessel lazítottam. Ebbe is petrezselyemzöldet, sót és citromlevet tettem. Finom volt, bár biztos még jobb lett volna, ha a kockák ételízesítős vízben főttek volna meg és lett volna idejük állni is benne egy kicsit. Savanyú uborkával ettük. (Mármint a húgommal, aki közben bevágódott bébiszittelni az angolórám idejére.)

Olyan éhesek voltunk, hogy még fotózni sem jutott időm. De majd este hátha megteszem. Maradt még egy csomó!


2008. december 9., kedd

"Idd meg!"-koktél


Most úgy jártam én is, mint az egyszeri parasztasszony. Még jó, hogy a férjeura sorsa viszont elkerült...

A "történetet" Nagyszékely István honlapján olvastam, de tulajdonképpen részlet egy könyvből. Mindegy, idemásolom, mert belinkelni nem tudom.
"A parasztasszony a kastélyban
A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tisztított, tortakrémet kevert - aztán odahaza mindenről beszámolt hites urának.
- Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!
A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, és az asztalra csap, és így kiált:
- Nohát, egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!
- De édes uram - így a parasztasszony -, nincs hozzá eprünk!
- Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!
- Jó, de vajunk sincs a krémhez!!
- Akkor csináld zsírral!
- Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt!...
- Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!
- No és a tojás? Tizenkét tojás!
- A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se boldogul az ember? Mondtam asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!
A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár... aztán szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve a szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: - Látod, elkészült! - És lassan hozzáteszi még: - Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni!"

Naszóval, annyit nézegettem Pethő Tamás koktélműsorát, hogy sokszor kedvem támadt egy-egyhez, de rendszerint vagy éppen nem volt otthon minden, ami a bemutatott koktélhoz kellett, vagy soha nem is szokott olyasmi otthon lenni, de az sem ritka, hogy nem is hallottam az illető italról, hozzávalóról. Ilyen előzmények után, ma este éppen Boró altatásával bajlódtam, miközben Pethő Tamás újabb chef-d'oeuvre-öket gyártott. A másodikat úgy kezdte, hogy banánt tett a blenderbe. Jól kezdődik, gondoltam, nekem is van banánom! Én is megcsinálom! Igenám, de a folytatás... ha-ha-ha... barna nádcukor (most éppen nincs), jégkocka (december lévén éppenséggel, tehát ez sincs) Cachaca, valami brazil pálinka ("éppen" nincs itthon :)) ananászlé (ez sem volt) és citromlé (na, még szerencse, hogy ez szinte mindig van itthon.)
No, de nem olyan fából faragtak engem, hogy ilyen kis “apróságok” elriasszanak a kitűzött célomtól. Beletettem a banánt a blenderbe, két kiskanál cukrot szórtam rá, beledobtam 5 szem fagyasztott epret, belefacsartam egy narancs, egy mandarin és egy fél citrom levét és beleöntöttem még kb. féldeci vodkát. Gondolkodtam, hogy ezzel készítsem-e vagy jóféle „fickói forrásvízzel”=szilvapálinka, de végül a vodka semlegesebb íze mellett döntöttem. Összemixeltem az egészet pár másodpercig, majd pohárba töltöttem. Egy citromkarikával díszítettem és szívószállal még most is szívogatok belőle.
Hogy milyen lett? Az, hogy fogyasztom, talán éppen elmondja. Ezenkívül viszont született egy könnyű, habos, gazdagon gyümölcsízű, enyhén alkoholos, gyümölcsdarabkás koktél. Hogy mi a neve? „Idd meg!”



Jó szürcsölgetést!


Disznóságok


A pénteki disznóvágáson sem lettem gazdagabb fotókkal, mert most is hamarabb hazajöttünk, de annyi baj legyen, azért a recepteket, jobban mondva, elkészítési módokat azért leírom.

Torokpecsenye és korhelyleves
Már múltkor is írtam, hogy amint felbontják a disznót, az első dolog, hogy a torokpecsenyének való húst odaadják. Aztán ahogy haladnak a felbontással, még kerül hús a konyhába a későbbi, általában vacsorára felszolgált korhelyleveshez. Miközben a hús a konyhába, illetve a fazekakba vándorol, valaki az állatorvoshoz megy és megvizsgáltatja a húst. Ha szabad a pálya akkor kezdődhet a bőr- és fülevés is!
A húsokat ügyes kockára kell vágni, a zsírosabbja megy a pecsenyébe, a kevésbbé zsíros megy a levesbe. Ezt a két ételt egyszerre indítják azzal a különbséggel, hogy a pecsenyéhez csak icipici vizet adnak mindig, a húst viszont jó sok vízben (amennyi leves szükséges) teszik főni. A pecsenyét csak picit kell fűszerezni az elején, a végleges ízét a vége felé kapja meg, amikor zúzott fokhagymát és pirospaprikát is tesznek bele. És persze, sót meg borsot.
A levesbe zöldség is jár. Amikor a hús félig megpuhult, akkor általában murkot (sárgarépát) és petrezselyemgyökeret vágnak kockákra és beledobják, de lehet zellert is tenni. Annyi zöldség és hús legyen a levesben, hogy egy jó sűrű levest kapjunk, mert ez még hígítva lesz. Amikor minden puha, akkor teszik bele a már elkészített és kihűlt rántást (anyósom mindig így készíti, én általában a forró változatát használom) és ízlés szerint a hordóból leszűrt káposztalével sózzák-savanyítják. Még egyet-kettőt lobban és már kész is van. Tálaláskor tejföllel kell elkeverni. A mostani korhelyleves kicsit „csúnya” lett, volt alkalom, amikor Anyu egy kanál darált paprikából készült krémet és apróra vágott petrezselyemzöldet is beledobott és ezek rengeteget dobtak a kinézetén. Persze, az íze így is finom volt.

Nálunk nem ilyen a korhelyleves, Édesanyám másként szokta készíteni. Furcsa is volt nekem, amikor Anyuéknál legelőször ettem, akkor még zöldségek sem voltak benne, csak a húskockák. Nos, Édesanyám zöldségesen csinálta mindig, de ő dobott bele egy kevés rizset is, a húst pedig a kolbászmasszából gyúrt gombóckák képviselték benne. Persze, azóta tudom, hogy a korhelyleves nem éppen ilyen, de érdekes módon, ha rágondolok, akkor nekem mindig ez ugrik be. Gyermekkoromat meghatározta és még most is érzem az illatát. A többi ugyanaz, a végén jön a káposztalével való savanyítás, de ez a változat sokkal hamarabb megvan, mivel a húsgombócok gyorsabban átfőnek.
Azért állíthatom, hogy mindkét változat (illetve a világon elterjedt összes változat, gondolom) egyaránt finom. :)

Májas
Amíg az ebéd készül, egy nagy fazékban oda szokták tenni főni a májasnak való dolgokat: az összes belsőséget – szív, máj, vese, tüdő, lép, nyelv – illetve még mellétesznek némi jó zsíros húst, általában a tokarészről. Adagokat nem tudok, de csak azért nem, mert sosem láttam, hogy bárki is mérne valamit. Otthon sem volt szokás, anyósoméknál sem. Annyit láttam például, hoyg a májashoz nem éppen egy kiló rizset tettek főni, szóval kb. ¾ kiló jár bele, de ez is ízlés kérdése, gondolom. Időközben még megdinsztelnek és kihűtnek vagy 3 jó nagy fej hagymát is, illetve a kályha szélén egy edényben a fodorhájat is kiolvasztják, lesütik. (Ezt a fodorháj egy eléggé kicsi hájdarab, aminek a széle olyan, mint a fodros szoknya, innen kaphatta a nevét, de lehet, hogy másfelé másképp nevezik.)
Ha megfőttek a belsőségek, akkor kihűtik, majd feldarabolják és ledarálják az összes többi hozzávalóval (a főtt zsíros hús, főtt rizs, dinsztelt hagyma, kiolvasztott fodorháj) együtt. A nyelvet előzőleg, természetesen, le kell tisztítani. Illetve amikor készen van, akkor általában még egyzser le szokás darálni, hogy minél krémesebb legyen. Amikor ez is megvan, akkor jön a ízesítés. Só, bors, szegfűbors, szárított, morzsolt csombor az alapfűszerei, de van, aki tesz bele kevés szegfűszeget vagy fahéjat is. Ízlés szerint kerülnek bele a dolgok, és közben hozzáöntik a fodorháj lesült zsírját, illetve némi forró vízzel is puhítják, mígnem egy jó krémes masszát kapnak. Ezután már jöhetne a bélbe töltés, de mostanában a családunkban már nem szoktuk, hanem adagonként zacskókba téve, lefagyasztjuk. Ha bélbe töltik, akkor általában rövid (20-30 centis) hurkák készülnek és mindkét végüket cérnával megkötik. Amikor készen vannak, abban a lében, amiben a hozzávalók megfőttek, rövid ideig a kész májasokat is abálják.

Kolbász
A kolbász általában a májas előtt készül el, csak mivel a májas előkészületei hamarabb elkezdődnek, így azzal kezdtem, illetve nem akartam mindenfélével megszakítani a leírást. A kolbászba kerül minden olyan húsdarab, ami nem jó szelethúsnak, egybesültnek, általában a zsírosabb részek is idekerülnek. Van aki már eleve vesz néhány kiló száraz borjúhúst és azzal vegyíti, ellensúlyozza a zsírosságot, illetve szaporítja a kolbásznak valót. Édesanyáméknál sosem kellett ilyesmi, náluk a disznók mindig inkább húsosak voltak, mint zsírosak, az első disznóvágáson, amelyiken István részt vett nálunk, mondta is, hogy milyen kár ennyi szép drága húst „beleprédálni” a kolbászba. Pedig csak annyi volt a „baj”, hogy kevés volt a zsiradék. Anyuéknál szinte mindig nagyon zsírosak a disznók, meglátszik a gabonás nevelés, de ők meg amúgysem szoktak külön húst venni.
Száz szónak is egy a vége: a ledarált kolbászhúst nagy edénybe teszik és két ember dagasztja készre. Az egyik szórja a fűszereket, a másik pedig gyúrja. Só, bors, pirospaprika, illetve jó sok zúzott fokhagyma kerül bele. Anyuéknál láttam először, hogy a fokhagymát felöntik forró vízzel és így keverik a húshoz és valóban, nagyon jó módszer, mert könynebben elolszlik az egészben. Ahhoz, hogy a többi fűszerből is egyenletesen jusson mindenhová és a húsmassza se legyen túl kemény, még szoktak egy-egy kevés forró vizet gyúrni bele. Könnyebb így jól kidolgozni is. Mindenesetre, elég sokat kell gyúrni ahhoz, hogy biztos jó legyen a végeredmény. Amikor úgy gondolják, hogy már jó, a húsból néhány fasírtszerű pogácsát készítenek és egy serpenyőben megsütik. Így kiderül, hogy elég sós-e, jár-e még bele valami más fűszer. Ha jó, akkor ketten máris hozzálátnak a bélbetöltéshez. A belek kb 1-1,2 méteresek, töltés közben pedig ügyes kis spirálokat, kígyókat kunkorítanak belőlük. Egy tűvel meg szoktuk szúrkálni helyenként, hogy az esetleges bennrekedt levegőbuborékok kipattanjanak és majd sütéskor ezeken tudjon kifolyni a zsiradék. A kész kolbászokat kicsit átmossák (de ez csak annyi, hogy vízbe mártva, kézzel átsimítják), majd, általában rúdra akasztva, hideg helyre teszik, hogy megdermedjen, kissé megszáradjon. 1-2 nap múlva már mehet is a füstölőbe.

Disznófősajt, kocsonya, gömböc, hájszélyes
A disznóvágás elmaradhatatlan tartozékai még a disznófősajt, a kocsonya, illetve a gömböc és a hájszélyes. Míg az első kettőt általában nem aznap, hanem később, valamikor karácsonyhoz közelebb szokás készíteni, a gömböcöt, hájszélyest még aznap megtöltik. Bevallom, ezt az utóbbit nem tudom, pontosan, hogyan készítik, mert Édesanymnál nem szoktuk, itt meg nem figyeltem sosem eléggé. De van egy húsdarab, aminek ez a neve és spéci fűszerezéssel egy vastagabb (nagyon tisztára mosott, sikált) béldarabba töltik, ha jól tudom. A gömböcöt eredetileg az „ezer” vízben megmosott, sóval, ecettel, kukoricakásával megdörzsölt gyomorba töltötték, mostanában azt hiszem, a vastagbél legvastagabb részébe szokás, amit – gondolom – könnyebb megtisztítani. A feldolgozás során félretesznek minden olyan húsdarabot, ami kissé véresebb, az sem baj, ha csontdarabok vannak rajta. Végül ezeket nagyon sok vízben jól megmossák, nyers rizset kavarnak hozzá és sóval, borssal és jó sok szárított, morzsolt csomborral (borsikafű) ízesítik. Nem túl szorosan megtöltik a béltömlőt (mert tulajdonképpen az a rész úgy néz ki, csak egy nyitott vége van), megkötik és (azt hiszem) ezt is felfüstölik. Végül levesekbe vagy töltött káposztába belefőzik.

A kocsonyáról és disznófősajtról máskor írok. Most már csak annyi dolgom van, hogy megmutassam: lányaim segítsége nélkül a pénteki disznó bizony nem dolgozódott volna fel!!! :)


2008. december 3., szerda

Töpörtyű


Annyit bajlódtam a blogom címével, a legelső nem tetszett, az utána következőek erőltetettek voltak, majd amikor megtaláltam a legmegfelelőbbet (Jöttem, láttam, … főztem) kiderítettem, hogy a net tele van ilyen című blogokkal. Majd még kínlódtam egy kicsit, és ezt a kalandos címet sütöttem ki. Nem tartom túl jónak ezt sem, de legalább érvényes rám. Bár rutinosnak mondhatom magam a konyhában, mégis vannak dolgok, amikben újonc vagyok, emellett szeretek állandóan kísérletezni, új dolgokat kipróbálni, tehát sokszor kaland számomra a főzés, kaland, a maga sikereivel, kudarcaival. Amire már meg is született az első példa.

Tegnap kiolvasztottam a zsírt.
Nem volt sok, csak amennyi egy disznócombon található, de gondoltam, ne vesszen kárba. Az a másfélliternyi zsír, ami kiolvadt a nyers szalonnából, kell is a következő ever, mert bár nagyon ritkán használom, mégis jó, hogy legyen a háznál. Süteményeknél általában azzal kenem ki a tepsit, biztosabb, hogy nem ragad bele. Muffinnál, gyümölcstortánál pedig mindig ezzel kenem ki. Amikor palacsintát sütök, akkor is egy-egy mikroszkópikus darabkát dobok a serpenyőbe, mielőtt a massza belekerülne. No, és nem beszélve arról, amikor évente kétszer-háromszor megkívánjuk a zsíros kenyeret jó vöröshagymával (lilahagyma), fokhagymával, pirospaprikával.

Még sosem olvasztottam magam a zsírt, mindig kaptam Édesanyámtól vagy Anyutól annyit, amennyire szükségem volt, de most megpróbáltam. A siker feles. Isteni töpörtyű született, a zsír viszont kicsit barnás, mintha megégett. Nem is nagyon dicsekszem vele. Pedig csak a végén történhetett valami, addig minden rendben volt. Nagyon egyszerű, de lakásbüdösítő a zsírolvasztás. A feldarabolt szalonna-, illetve hájkockákat egy lábasba tesszük és feltesszük a tűzhelyre. Először egy pici vizet kell aláönteni, ami azért kell, hyog amíg a kockák át nem melegednek és olvadni nem kezdenek, ne kapjanak oda az edény aljához. Amikor már beindult az olvadás, ajánlatos állandóan kevergetni. Én tegnap betettem a sütőbe, mert épp befért az edényem, de így is 5-10 percenként belekavartam egyet-egyet. Végül kivettem és addig sütöttem még, míg a tetejéről az összes hab eltűnt. Ekkor az Anyutól tanult stikát vetettem be, azaz, kicsinként beleöntöttem kb. féldecinyi tejet. Ezt a műveletet célszerű megfelelő távolságból és megfelelő hosszúságú fakanállal végezni, hogy nehogy megégessen! Ahogy ezzel megvoltam, rögtön le is szűrtem a zsírt és egy merőkanál segítségével (töpörtyűszorító híján) kicsit megnyomkodtam őket. Ilyen gyönyörűek voltak menet közben:


A zsírt nem bánom. Az a lényeg, hogy tegnap alig győztem kivárni, hogy kihűljenek és ehessek. Ülhetett ott tőlem a bécsi szelet! Jól belaktam töpörtyűvel és hagymával!

2008. december 2., kedd

Húsleves és cápaszelet


A kacsavágás másnapján a megmaradt csontvázból, comb- és szárnycsontokból, illetve a zúzákból és szívekből gyönyörű húslevest főztem. Hogy azért meglegyen a szép színe is a levesnek, beledobtam egy darabka előzőleg félretett hájdarabkát. Természetesen, murkot (sárgarépát – hamarosan elkészül a szótár is, amit a címkéknél bármikor meg lehet majd nyitni), petrezselymet, hagymát – héjastól és szemes borsot és sót is tettem bele, majd lassan gyöngyözve főztem vagy két órát. Közben a habját állandóan leszedegettem. Amikor megfőttek a husik leszűrtem, és ha jól emlékszem, még kellett sóznom. Külön sós vízben kifőztem a laskát (metélt), majd rámertem a forró levest. Megszórtam szárított petrezselyemzölddel (a húslevesben az uram nem szereti a nagy zöldeket és bármilyen odafigyelve is vágnám, nem tudom annyira apróra csinálni, mint amilyen a morzsolt szárított) és már ehettük is.

Múltkor a Realban István egy akcióra lett figyelmes: cápaszeletek, nagyon jó áron. És mivel kaphatóak vagyunk az újdonságokra, ha halról van szó, vettünk három szép kerek szeletet. Elkészítés előtt cask hagytam felolvadni, majd jól felitattam róla a vizet. Csak egyszerűen, sóval, borssal fűszereztem és pindurka olívaolajjal kikenve a grillserpenyőt, kisütöttem. István (bár régebb mindig nehezményezte, ha megérezte a bor illatát a konyhában) nyakonöntötte egy kicsi borral is, és ahogy elfőtt a húsról, már tálaltuk is. Addigra már készen volt a szalmakrumpli (sültkrumpli) is, amit ezúttal hagyományosan készítettem – a hasábokra vágott krumplit forró olajban sütöttem meg. Hamarabb is megvolt és nem száradt ki még az agya is, mint előző alkalommal.

István csak citromlével locsolta meg a halat, de én készítettem mellé egy remoulade-mártás-féleséget. 1 tojás sárgájából és kb 1 dl olajból egy kiskanál mustárral, sóval és citromlével majonézt készítettem, amibe majd finomra reszelt savanyúuborkát és apróra vágott zöldfűszereket kavartam bele. (Petrezselyemlevél, kapor, friss fokhagymaszár, csombor – borsikafű volt benne – mindezeket még tavasszal, amikor egészen frissek voltak, vágtam össze és fagyasztottam le.)


A cápahús finom volt, de azért nem volt semmi extra benne. Olyan volt, mint bármelyik eddig evett hal. Bár, talán a friss pisztráng, amit Vármezőn fogott István, mégiscsak finomabb volt. No, de azért Krisztát és Borókát sem kellett győzködni az evésével!

Hússzezon


A december, legalábbis nálunk, nem éppen a könnyű zöldségsalátákról szól, inkább a tömény húsevés hónapja. Még alig kezdődött el, de már két “vágáson” vagyok túl, pénteken jön a harmadik. Ezért nem is csodálkozom, hogy már volt olyan nap az utóbbi héten, amikor hús nélkül akartam valami finomságot főzni. Annál is inkább, hogy egyikünk sem az a húst hússal típus. No, de most nem erről akarok írni, hanem a húsról. Az ünnepeket, a családi összejöveteleket mégsem nem lehet elképzelni nélküle, úgyhogy fel kell készülni rájuk!

Múlt csütörtökön Anyunál tettük tiszteletünket, hogy néhány gyönyörűszép sárga színű házi kacsa boldog tulajdonosai legyünk. Végül hármat sikerült megkopasztani, megszabadítani a tokok 95%-ától (a többitől már lehetetlenség, sajnos) és konyhakésszé varázsolni.


Otthon az egyiket kicsontoztam (vagy kifiléztem?) úgy egészben; mindenesetre, most már van egy gyönyörűszép kacsahús-négyszögem, ami türelmetlenül várja, hogy elkészüljön belőle a karácsonyi próba-fogás.

Tegnap pedig, a nemzeti ünnep tiszteletére:p, Édesanyámék egy disznót áldoztak.:) Borókával mentünk segíteni, de szerencsére Szidi szívesen vigyázott a kis drágámra és Artúrkával egyetemben, jókat játszottak.
Mire mi megérkeztünk, a mészáros és a segítségek megperzselték, megmosták, és szinte teljesen feldarabolták a levágott jószágot, a konyhában pedig főtt a finom disznótoros ebéd. A hagyományos torokpecsenye készült, ami hasonlít ugyan a pörkölthez, de nem jár bele hagyma és inkább sül, mint fő. Mindig cask kevés vizet öntenek rá a húskockákra, és pótolják, amikor szükséges. Végül lesütik zsírjára, zúzott fokhagymával, pirospaprikával, ha még kell, sóval, borssal ízesítik és puliszkával, krumplipürével (van aki mindkettővel egyszerre :o), tálalják. Mellé savanyúság dukál, méghozzá jó sok, a zsírosságára való tekintettel. Tegnap savanyú uborkát, friss káposztasalátát és káposztalevet (ez már a hordóból) tett az asztalra Édesanyám.

Ebéd után folytatódhatott a munka. Én hamarabb eljöttem, mint ahogy mindennel elkészültünk volna, így a kolbász-, májastöltésről lemaradtam, de hazaérkezve folytatnom kellett a saját disznóvágásomat.


„Röpke” két óra alatt az összes hús, csont a fagyasztóban volt, sőt, a zsírnak való is feldarabolva (az estére való tekintettel nem akartam büdösíteni a lakásban),de a munkámat bármelyik mészáros megirigyelhette volna! Büszke is voltam magamra, no meg a két kis kuktámra, akik tevékenyen segítettek.

A disznóvágásról még írok, bár lehet, hogy csak hétvégén, amikor lejár Anyuéknál is a dolog és talán még kolbász-, májastöltős fényképekkel is gazdagodok.

2008. november 30., vasárnap

Döntöttem


Itt vagyok. És maradok.

Kezdem rögtön a tegnapi estebédünkkel, amit tulajdonképpen ebédre terveztem, de csak estére szükségeltetett elkészíteni.

Sült tarja szalmakrumplival és káposzta savanyúsággal

Még múltkor vettük ezeket a szép tarjaszeleteket, kis csontdarabok is voltak rajtuk. Felbuzdulva a csavart húskor használt fűszerkeveréken, ismét készítettem és azzal pácoltam be a húsokat. Még akkor, amikor megvettük, frissen, és úgy fűszeresen kerültek a fagyasztóba. Őszintén, megvolt az eredménye! A fűszerkeverékbe terrem sót és borsot, természetesen, illetve pirospaprikát, fokhagymagranulátumot, őrölt köményt, durvára tört koriandermagot és egy pici kardamomot. Mivel István rögtön kiszúrja, ha valami mediterrán zöldfűszert teszek bele (nem szereti őket – nagy bánatomra), csak egy kevés szárított petrezselyemzöldet kavartam még bele. Ezeket sosem pontos mérce szerint kavarom össze, hanem csak találomra, ízlés szerint. A „különlegességekből” (kömény, koriander, kardamom) csak keveset szoktam tenni, hogy nehogy túlságosan intenzív ízeket kölcsönözzenek az ételnek és az én klasszikus ízlelőbimbójú uram ne egye meg azt! Ilyen jól néztek ki sütés előtt a szeletek:


No, de sütés után sem voltak eldobnivalók!

Csak pici olívaolajat öntöttem a serpenyőbe és úgy sütöttem meg őket. Később 1-2 dl Apu-féle finom borral is meglocsoltam, hogy zamatosak legyenek. A végeredmény tényleg magáért beszélt: finom, puha, omlós husit ettünk.

A szalmakrumpliról (sült krumpli) viszont már nem zenghetek ilyen ódákat. Volt „szerencsém” éppen tegnap látni egy műsort a tévében, és kipróbáltam aszerint, ahogyan ott készítették. Nem mondom, meg lehetett enni, de belül nagyon száraz, kívül nagyon szúrós krumplihasábok lettek. (Azért elmondom, hogy hogyan készítették. A felhasábozott krumplit félig megfőzték vízben, amibe egy karika citromot is dobtak. Ezután sütötték meg olajban.) Én, mindenesetre, maradok a hagyományos sült krumplinál.

A káposzta, amit mellé ettünk, a saját eltevésem. Mondhatom, a kedvenc savanyúságom, mert semmiféle plusz tartósítószer nincs benne (csak sima cukor, ecet, só), ami most, hogy a lányok is lassan ugyanazokat eszik, mint mi, nagyon fontos szempont. Amikor eltettem, készítettem fotókat is, úgyhogy valamikor hamarosan leírom azt is. Még mindig lehet eltenni belőle, ha valaki kedvet kap hozzá!

2008. november 26., szerda

Mit akarok én?

Az utóbbi napokban néhány szabad percemben elkezdtem böngészni a netet. Pár egyszerű link után kitárult előttem egy új (legalábbis számomra), gazdag, színes, nagyszerű világ, a gasztroblogok világa.

Persze, tudtam, hogy tele van a net jobbnál jobb gasztronaplóval, de amikor szembesültem a dologgal, mégis valahogy készületlenül érintett. Annyi jó, érdekes, különleges és fura recepttel találkoztam, hogy megijedtem, elbizonytalanodtam: mit akarok én, minek állok elő ezekkel a megszokott, szinte semmi különlegeset nem tartalmazó receptekkel, ételekkel, és egyáltalán kit érdekel? Bár megpróbálom a hozzávalókból az ízlésünknek és egészségünknek leginkább megfelelő dolgokat kihozni, azért az alapanyagok mégiscsak egyszerűek és főleg a pénztárcánkhoz mértek. Hiába szeretem nagyon pl. a különleges sajtokat vagy a tengeri herkenytűket, eléggé ritkán vehetek belőlük. Nemcsak azt mondhatom, hogy megijedtem, elbizonytalanodtam, először inkább elszégyelltem magam, a másik kettő meg ebből következett.

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen, folytassam-e vagy sem a naplóírást, de dűlőre még mindig nem jutottam. Egyelőre viszont úgy döntöttem, hogy alszom rá még egyet, és amikor kievickélek ebből a hangulati hullámvölgyből, amiben jelenleg amúgyis benne vagyok, újra átgondolom a dolgot, és akkor hátha nagyobb kedvem, önbizalmam lesz hozzá.
 

Nem tűntem el...

... és még főztem is. Csak éppenséggel az időm van olyan szűkre szabva, hogy erre már enm jut, illetve amúgyis egy válságos időszakot élek főzőnaplóügyileg.
Hamarosan jövök és írok...

2008. november 13., csütörtök

Sült zöldség puliszkával


Egy vasárnap készítettem. Vacsorára. Mondom Istvánnak mit terveztem, erre meg nagyot néz és elhúzza az orrát. De a hozzávalókat még nem ismerte.
A receptet a tévéből tanultam és nagyon felbuzdultam rajta. Tényleg gyors, laktató étel!

A puliszkának feltettem főni a vizet, közben fokhagymát tisztítottam, amit olívaolajon (mostanában főleg ezt használom szinte mindenhez) megfuttattam. Hozzádobtam a nagyobb darabokra szabdalt gombát és nagy lángon együtt pirítottam. Ezt nem szabad nagyon sokáig, hogy a gomba ne kezdjen el levet engedni, én sajnos nem voltam eléggé gyors. De aztán egyszerűen elfőztem a levét. Csak annyi baj lett, hogy a gomba „megcsúnyult”, feketés lett. Az íze viszont... nyamm, nyamm. A paradicsomokat felszeleteltem kb. ujjnyi vastagon és a serpenyőben, amelyikből kiürítettem a fokhagymás gombát, még egy pici olajat töltve, mindkét felükön hirtelen megsütöttem. Mindez pár perc összesen.
Ezalatt felforrt a víz, megsóztam és beleszórtam a puliszkalisztet/darát. Közben habverővel állandóan kavargattam. Kicsit sok lisztet találtam tenni, túl sűrű, kásás lett a massza, ezért vízzel lágyítottam tovább. Jól kikavartam, majd egy tányérra borítottam. Ewe kedvéért itt a fotója is.

A tányérra tettem pár kanálnyi forró puliszkát, amire azonnyomban sajtot reszeltem, hogy ráolvadjon, melléhalmoztam a gombát, és piros paradicsomövvel „kötöttem át” az egészet.


Hogy István mit szólt hozzá? Hát csak annyit, hogy ilyen finomat rég az ideje, hogy evett!

2008. november 10., hétfő

Zöldség zöldséggel


Két olyan zöldséges ételt írok most le, amelyek köretként és önálló fogásként is megállják helyüket.
Az első egy zöldséges ragu, főzelék, ami nálunk igazán csúszik, és eszem ágában sincs ilyenkor hússal elrontani az ízét. Most a diétám alatt én nem ehetném, inkább nem is készítem, tehát, hogy ne legyen kísértés, de valamikor nemrég ez volt ebédre.
Mindenféle zöldséget – ami akkor éppen volt otthon, hagymát, paprikát, murkot, petrezselymet, paszternákot, krumplit – meghámoztam és kb. egyforma nagyságú csíkokra, hasábokra vagdostam. Pici olívaolajon pirítani kezdtem a murkot (mivel az készül el a leglassabban), majd rendre hozzátettem a hagymát, paprikát, és az összes többi zöldséget.


Így pirítgattam együtt pár percig, elég nagy lángon, miközben állandóan kavargattam. Végül mindig csak pár csepp vizet hozzáadva készre pároltam, de nem főztem szét őket, inkább egy kicsit ropogósak maradtak. Ekkor lisztből és tejből/vízből eresztéket (habarást) készítettem és behabartam vele a főzeléket. További tejjel eresztettem fel, mígnem a mártás megfelelő sűrűségű lett. Néhány kanál tejföllel, sóval, borssal, citromlével és jó sok petrezselyemzölddel készre ízesítettem.


Rakott krumpli - másképp

Egy alkalommal rakott krumplit terveztem. Nagyon ritkán jut eszembe készíteni, pedig szeretjük, csak mondjuk nem éppen az életünk. Amikor már meghámoztam a főtt krumplit, akkor jutott eszembe, hogy hoppá, a mikróm elromlott, tehát a rendes sütőben kell összesütnöm a rakottast. De ahhoz nem volt kedvem, és főleg nem voltam olyan állapotban, hogy győzzem kivárni, amíg elkészül. Azért nem estem kétségbe, arról vagyok „híres”, hogy minden helyzetben feltalálom magam: a krumplit és tojást meghámoztam-pucoltam, összevágtam és egyszerűen, jó sok tejföllel meglocsolva, összekavartam. Még vágtam bele egy kis fej vöröshagymát (ezt máshol lilahagymának nevezik), ételízesítővel, sóval és borssal ízesítettem, és már kész is volt. Mire István jött, még finomabb lett, mert jobban összeértek az ízek, de nekem, éhesen, úgy frissen is ízlett.
Amit mi sem bizonyít jobban, minthogy csak a hozzávalókról készült fotó, a kész ételről elfelejtettem képet csinálni.

 

2008. november 9., vasárnap

Csavart hús


Ezt még múltkor készítettem, amikor Krasznáról vártam haza Istvánt és Krisztát. István imádja a bécsi szeletet, én viszont, nem mondhatom, hogy utálom készíteni, de a lehető legritkábbra szorítkozom gyártásával. Gondoltam, azért most kedvében járok és finom bécsivel várom. Ki is vettem egy adag húst a fagyasztóból, jó is lett volna bécsinek, de azért túl apróak lettek volna a szeletek. Ekkor csavarintottam egyet a gondolataimon és valamilyen töltött-göngyölt izét képzeltem el.
Gondolatot tett követett.

A húst szépen bevagdostam, egyszer innen, egyszer onnan, csak nem vágtam teljesen át, így aztán végül egy szép lap lett belőle, amit kiterítettem, kissé megpotyoltam és megszórtam jól valami házilag (és helyben) készített fűszerkeverékkel. Volt benne só, bors, paprika, fokhagymapor, curry-por és csipetnyi köménymag. Lehet, hogy egy pindurka kardamom is került bele, de már nem emlékszem pontosan.
Ekkor az egyik felére 3 szép szelet sonkát, majd ezekre rá 3 szelet füstölt sajtot terítettem és alufólia segítségével a húst szorosan felcsavartam. Így is maradt a fóliában, mígnem elkészült és egy picit hűlt is. Az alufóliát előzőleg meg kell kenni egy kicsi olajjal, hogy ne ragadjon rá a hús. A tekercset egy tepsibe tettem, egy pohárnyi vizet öntöttem alá, amibe beledobtam még vagy 3 babérlevelet. Így ment a sütőbe. Nekifogtam és hámoztam néhány krumplit, amit hosszában felhasítottam és a hús mellé borítottam a tepsibe. A maradék fűszerkeverékkel és még egy kis plusz sóval megszórtam és hagytam elkészülni. Amikor kész volt a krumpli, kivettem a húst is, kb. 10 percet pihentettem, majd kivettem a fóliából és rézsútosan felszeleteltem. István krumplival és savanyúsággal ette, én pedig – fehérjenapom lévén, amikor főtt zöldséget nem szabad ennem – tejfölös light muzsdéjjal.
A muzsdéjról írok majd bővebben, megérdemel akár egy külön bejegyzést is.



2008. november 3., hétfő

Béka - nemcsak a tóban


Krisztabolondító

Naná, hogy így aztán lecsúszik bármi! :) :) :)
Csak fantázia kérdése, hogy mi kerül rá és hogyan díszíted!