Pedig mégiscsak az övék. Legalábbis ők azt hiszik. És akár bevalljuk, akár nem, mi tudjuk is, hogy az övék. Mert olyan szépek és fiatalok, olyan nyitottak és gondtalanok, olyan tettrevágyók, buzgók és világmegváltók sosem leszünk, mint húszévesen.
Elevenen él bennem a 20. születésnapom… szépen kicsíptem magam, szoknyában, ingben mentem az iskolába (tanítottam akkor), a csodálkozó szomszéd néni kérdésére pedig titokzatosan azt válaszoltam: annyi vagyok most, hogy sem több, sem kevesebb nem akarok lenni. És milyen igazam volt. Annál kevesebb semmi pénzért nem lennék még egyszer, de ugyanannyi nagyon szívesen. És most, rohamosan közeledve a +10-hez (bár szerencsére addig még van egy év), annál inkább érzem ezt. (Bővebben erről majd kb. 2 hét múlva…)
Most az a lényeg, hogy Húgocskám, a “kicsi” Ani, ma 20 éves lett. Alig hiszem el! Tisztán emlékszem születése napjára, Édesanyám reggel még szépen megfésülte a hajamat, bár jócskán lehettek fájdalmai, mert teljesen más volt, mint máskor, délben 1 óra körül pedig, a hegedűtanárom, akihez éppen megérkeztem, már újságolta is a hírt, hogy megszületett a hugicám. A fellegekben jártam és annak örültem, hogy kislány lett a testvérem és akkor biztos Annamáriának hívják, mert ezt a nevet én annyira szerettem!
Tisztán emlékszem, amikor 6 naposan hazahozták a kórházból és lefektették az ágyra. Csak bámultam és nem tudtam, mit kezdhetek majd ezzel a kis csomaggal. A következő pillanatban pedig már fel akartam venni. Másnap Édesanyám már megengedte, hogy segédkezzek a tisztába tevésnél, amikor néhány hetes volt pedig, már egyedül is tudtam pelust cserélni rajta. És akkor még nem volt Pampers! Most is előttem van Édesanyám elképedt ábrázata, amikor elújságoltam neki tettemet és mint egy trófeát, úgy mutattam fel az összehajtogatott kakis pelenkát: először nem hitte, de amikor jobban szemügyre vett és látta, hogy a pólómon kívül még az orrom hegyét is összekentem, nem volt mit tennie, hát elhitte és nevetett. Azt sem felejtem el soha, amikor a kis akaratos (jópár hónaposan) kicsavarta magát a kezemből, ráesett az ágyra, onnan pedig a földre gurult. Nagyobb volt az ijedsége, mint, hogy megütötte magát, de olyan éktelen üvöltésbe kezdett, mint még soha. A ravasz Édesanyám pedig azt mondta nekem, ha nem mondom meg rögtön, mi történt, megy és megkérdezi az embereket a tévéből, hiszen azok mindent láttak. Én butuska, persze, hogy elhittem!
….. És sorolhatnám az emlékeket, de azt hiszem, bármikor csak abbahagyni lehetne, befejezni sosem. És íme, a kicsi Ani felnőtt, éli a saját életét, nemsokára pedig már neki is saját családja lesz. Nem is akarom elhinni!
Isten éltessen, drága Testvérem!
A munkahelyére ma vitt egy csomó finomságot, amiket tegnap sütöttünk meg ketten. A Snickers-et én követtem el, a Háztető viszont az ő műve volt. Az osztályában lévő gyerekeket pedig finom kókuszgolyóval lepte meg.
Így készültek:
Háztető
Legelőször elkészítette a kekszmasszát:
1 pohár (kb. 2,5 dl) vízből és 20 dkg cukorból szirupot főzött. Belekavart 20 dkg vajat, 2-3 ek. kakaót, ½ kg összetört háztartási kekszet, 1-2 cs. vaníliás cukrot és 5 dekányi mazsolát. Jól eldolgozta, majd háromszög alakú rúdat formázott belőle, belecsavarta fóliába és a fagyasztóba tette.
Ezután sütött egy sárga piskótát:
4 tojás fehérjét (3 is elég lett volna) kemény habbá vert 4 ek. cukorral és 1 cs. vaníliás cukorral, majd belekeverte a tojások sárgáját, 8 ek. lisztet és 1 csapott kiskanál sütőport. Nagyobbacska, kikent-lisztezett tepsiben megsütötte, miután kihűlt pedig, hosszában 3 egyenlő részre vágta.
Végül elkészítette a krémet és összerakta:
1 cs. kókuszízű pudingporból 3,5 dl tejjel sűrű pépet főzött, majd szinte állandóan kavarva, kihűtötte. 1 margarint habosra kavart 20 dkg porcukorral és összekeverte a péppel. Tálcára helyezte az egyik piskótacsíkot, megkente jócskán krémmel (kb. ¼-ét használta fel), majd ráhelyezte a kekszmasszarúdat. Ezt is bevonta krémmel ( 2/4-ét használva fel), majd ráragasztotta a másik két piskótalapot. Végül a megmaradt krémbe kevert 1 ek-nyi kakaót, bevonta vele a “háztetőt” és megszórta gazdagon kókuszreszelékkel.
Snickers
Egy nagyobbacska tepsit jól kikentem olajjal és az alját kibéleltem ostyalappal. 5 tojás fehérjét kemény habbá vertem 6 ek. cukorral, majd belekevertem 3 ek. lisztet, 25 dkg darált diót, 1 ek. kakaót, 1 cs. vaníliás cukrot és 1 kk. sütőport. Ráöntöttem az ostyalapra, elsimítottam (kb. 1 ujjnyi vastagnak kell lennie csupán) és lassú tűznél kb. 20 perc alatt megsütöttem.
A krémhez legelőször szárazon megpirítottam 25 dkg diót, majd egy zacskóba téve, sodrófával, azaz laskaserítővel, többször “átgurultam” rajta, hogy összetörjem. Amikor ez megvolt, egy lábosban karamellizáltam 6 ek. cukrot és belekavartam az összetört diót. Rögtön utána, anélkül, hogy félrevettem volna a lángról, beletettem és elkavartam egy egész margarint. Míg elfőtt a víz, amit kiengedett a margarin, az 5 tojássárgáját habosra kevertem 5 ek. cukorral és beletettem a karamelles-diós masszába. Kavargatva, addig főztem, míg a massza amolyan tejfölsűrűségű nem lett. Ekkor félrevettem a lángról és máris rákentem a megsült lapra.
A tetejére glazúrt tettem, amihez 7-8 ek. porcukrot elkavartam 3 ek. kakaóval, 3 ek. forró vízzel és 3 ek. olajjal. Amikor az egész csomómentes volt, máris kentem a sütire. Ahogy a glazúr megkeményszik rajta, már fogyasztható is.
Ezen a képen látható süti egy másik alkalommal készült, de az a recept nem volt jó: a tésztája túl vastag lett, mivel dupla adagot írt elő, a krémje pedig egyszerűen nem akart megvastagodni, ezért van elfolyva a széleken. A mostani viszont tökéletes lett: ropogós, de puha is, mint az igazi Snickers!
Kókuszgolyó
A kókuszgolyó ugyanúgy készül, mint a kekszmassza, csak ehhez a kekszet nem összetörni, hanem ledarálni kell vagy kekszport kell használni. Amikor kész a massza, golyókat formálunk belőle és kókuszreszelékben meghempergetjük.
A golyócskák a legelső képen látszanak; az a tálcányi finomságot maradt nálunk.
5 megjegyzés:
Hú, de sok finomság egyben....És én éhes vagyok-édesség éhes:)))
Figyu:elárulom, hogy én némileg több vagyok, mint Te-én meg 30 lennék szívesen....Azt hiszem, 20 évesen még nem voltam magammal tisztában.Szinte gyerek voltam.
30-ra már sokkal inkább "tudatában voltam önmagamnak"...Hú, nem tudom , érted -e....Remélem.Szóval, nagyon jó kis időszak ez, meglátod.... Az a baj, hogy a kikristályosodás 10 évvel később jön általában:))))
Boldog szülinapot a húgodnak!
Isten éltesse a Tesókádat! :))
Én mindig annyi szeretek lenni, amennyi vagyok. Se több, se kevesebb! :)))
Ezt már 5 évesen is így éreztem. És remélem, 75 évesen is így fogom. :))
A lélek kortalan, mindig friss és szép. Bármennyi is legyen az ember - földi idő szerint. Az pedig mindig csak relatív!
Éljenek a szülinaposok!!! :))
Trinity köszönöm soraidat és igen, értem... Szinte láttam magam előtt elnéző mosolyodat, miközben írtál, mintha azt mondanád: hadd el, lányom, te sem tudod, mit beszélsz!:D
Most nem írok többet, mert akkor ellövöm a majdani poént, rövid idő múlva szándékszom bőven kifejteni a dolgokat.:)
Üdv!:)
Duende, valóban így van, de mégha tudatában is vagyunk ennek, néha képesek vagyunk elfelejteni. Vagy legalábbis én képes vagyok rá. Húszéves lennék még egyszer. Nem azért, hogy újraéljem megint ezt a majdnem egy évtizedet, hanem csak egy órára, mondjuk, a fíling miatt, érezni azt a szabadságot, azt a gondtalanságot és szárnyaló gondolatokat, mint akkoriban. Most is vannak ilyenjeim, vannak álmok, amiket sosem adok fel, de valahogy tisztában vagyok vele, hogy némelyikük csupán álom marad. Szóval, most sokkal reálisabban látom a dolgokat, az akkori magamat. És ki tudja, 10 év múlva, lehet a mostani énem fog majd olyannak tűnni, mint a 10 évvel ezelőtti most.
Van egy mondás: Nem annyi éves vagy, amennyi vagy, hanem amennyinek kinézel... de méginkább, AMENNYINEK ÉRZED MAGAD. Ez pontosan az, amit te is írtál. A lélek fiatalsága a fontos.
Puszi :)
Jaj, és mindkettőtöknek köszönöm a köszöntést húgom nevében is. :)
Megjegyzés küldése