Mit olvastam?

Úgy éreztem magam Duende (http://szellemafazekban.blogspot.com/2009/01/duende-olvas-mg-mindig-s-mr-megint.html ) megjegyzése olvasása közben, mint az a diák, aki éppen az adott órára nem tanult semmit, de a tanár éppen az ő nevét szólította. Miért? Mert kedves blogíró társam arról érdeklődik, hogy én mit olvastam a tavalyi év folyamán. Aminek nagyon, de nagyon örülök, sőt megtiszteltetésnek veszem, hogy éppen az én olvasmányaim felől érdeklődik, de még jobban örültem volna, ha nem öt könyvet tudnék felsorolni, hanem megszámlálhatatlant, úgy ahogy az jellemző lenne rám. Mert nagyon szeretek olvasni; nem egy éjszakát töltöttem olvasással alvás helyett, nem egy tanulással töltendő óra helyett választottam inkább az olvasást; és még sorolhatnám. Csak sajnos, mindez nem tavaly történt.

Amióta gyerekeim vannak már nem úgy tudom az időmet beosztani, mint annakelőtte. De persze, tisztességtelen lenne, ha kizárólag őket okolnám ezért, úgyhogy maradjunk inkább annyiban, hogy a gyerekek és mellettük sok más tevékenységem meggátol abban, hogy ugyanúgy, mint eddig, rendszeresen olvassak.

Nehezen bár, de sikerült „összeszednem” azt az 5 könyvet. Kezdem mindjárt a legvégével.

1. December 29-én hozta a postás. Nagyon vártam. Nemhiába. Még aznap (éjjel) elolvastam. Azóta megvátozott az életünk: kisebbik lányom átalussza az éjszakákat. A könyvnek köszönhetően. Írta Anette Kast-Zahn és dr. Hartmut Morgenroth. A címe: Minden gyerek megtanul aludni. Borókám is megtanult. Ha valaki ilyen gonddal küszködik, bátran vegye a kezébe!
2. A nyáron hoztam Anitól három könyvet. Kettőt kiolvastam szinte egyszuszra, a harmadikhoz végül nem volt kedvem. Auschwitzról szólt volna. A másik kettő két regény. Az elsőnek a címe: A cukor íze. Szerzője: Tóth Mária.
A második világháború utáni Erdélybe, pontosabban Aradra kalauzol bennünket a könyv, ahol a cukorgyár a legtöbb ottélőnek, közvetlenül vagy közvetetten, de meghatározza az életét. Zajlik az államosítás, mindennapos dolog, hogy az aljanép közül valaki vezető funkcióba kerül. Míg általános képet kapunk az akkori kommunista viszonyokról, közelről tanúi lehetünk Gyula apa kettős örlődésének: vállalja-e el a felajánlott igazgatói funkciót a cukorgyárban és hogy merjen-e viszonyt kezdeni megözvegyült, de fiatal és szép menyével, Krisztával. Míg az első kérdésben a körülmények kényszerítő hatással vannak rá, tehát elvállalja a posztot, magánéletükről ők maguk döntenek. Hogy hogyan döntöttek, megtudjátok, ha elolvassátok!
3. Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa Asszony a fáraók trónján című regénye az egyiptomi fáraónő, Hatsepszut uralkodásának idejéről ír. Igazi regény, sok-sok szereplővel, szerteágazó cselekménnyel, reális és kitalált epizódokkal, jóval és rosszal, büntetésekkel és méltán megérdemelt jutalmakkal, szerencsével, keresztyén (persze, nem így nevezve, hiszen hol volt a keresztyénség az ókori Egyiptomban?) és pogány eszmékkel, politikával, szerelemmel és még nagyon sok mindennel. Mindenesetre, magával ragadó írás, nehezen lehet letenni a könyvet, ha egyszer nekifogtál. Én legalábbis így jártam.
4. Negyedik könyvem teljesen ellentettje az előzőnek. Sokszor olyan mérges voltam olvasása közben, hogy legszívesebben hagytam volna a fenébe, de aztán mégis győzött a kíváncsiság. Ottlik Géza: Iskola a határon. A húgom készült belőle az érettségire és én is kedvet kaptam hozzá. Eddig soha nem hallottam róla (szégyen ez?) és csodálkoztam, hogy nekik mégis érettségianyag. Örülök, végül, hogy elolvastam, bár mondom, nehéz volt. Nehéz volt olvasni az igazságtalanságokról, büntetés nélküli gaztettekről, visszaélésekről, csúnya, trágár beszédről, ami a határmenti katonaiskolában mindennapos és megszokott, sőt, mondhatni, elvárt volt. Önkéntelenül is állandóan arra gondoltam, hogy csak gonosztevők beszélnek így, mégis mindez 10-14 éves gyerekekkel történt. El nem tudnám képzelni mindezt egy mai iskolában, mégha katonai pályára is készítenék fel a fiúkat.
5. Utolsóként említett könyvem egy újraolvasott könyv, Wass Albertnek a Halálos köd Holtember partján című regénye. Véletlenül került kezembe a könyv, belelapozatm és ismét kiolvastam. Érdekes volt. Érdekes volt egy másik, de mégis ugyanazt a Wass Albertet olvasni. Mert kétségtelenül más volt; olyan volt az egész cselekmény, mintha egy amerikai filmet néznék, amit viszont itthoni tájakon, itthoni színészekkel forgattak volna. És ezért volt ugyanaz a Wass Albert. Mert hiába változtatott a formán, hiába lazította egy kicsit a stílus nyakkendőjét, mégsem tagadta meg önmagát, származását, népét és annak értékeit. Az interneten ezt találtam néhány könyvismertetőben, és szerintem valóban jól jellemzi a regényt: „Bűnügyi történet, korrajz a bevándorlók Amerikájáról és egyszerre történelmi oknyomozás is a klasszikus író e kései, emigrációban írt regénye. Halálos játék és műfaji megújulás. Attila kardját keressük a szereplőkkel és a szerzővel együtt Erdély havasaitól a Floridai lápvilág iszapos rejtekéig. A mű a szerző egyfajta válasza is a román Securitate őellene irányuló többszöri gyilkossági kísérleteire.”

Hát, én ezeket olvastam. Nem ki tudja mi, de legalább olvastam és ez örömmel tölt el. A stafétabotot is továbbadnám, mert sok mindenkinek az olvasmányaira lennék kíváncsi. De ha jól tudom, két emberkét kell megemlíteni, így hát legyen az első Szilvi, a négy lány anyukája, a második pedig Kata, "a Csombó-Vargák között az egyedüli Nagy".
Több blogban láttam, azonban, hogy 5 embernek adták tovább a stafétabotot, így én is kiegészítem a listámat még hárommal. Kíváncsi vagyok, hogy Timinek mennyi ideje jut olvasásra az ikrek mellett, hogy milyen fajta könyveket olvas Andici, aki boszorkánykonyhát üzemeltet, és, ha könyvekről van szó, mit vesz a kezébe Gabojsza, aki olyan istenieket főz!