Egy eléggé ismeretlen, kevésbé használt zöldség: a rebarbara

Rheum rhaponticum L. - Polygonaceae

A keserűfűfélék családját a virágtakaró leegyszerűsödése jellemzi. A mintegy negyven rebarbarafaj Közép-Ázsiában, Kína különböző részein, elsősorban a hegyvidéken honos, innen terfedt el fokozatosan más földrészekre is. A növények 2-3 m magasra nőnek meg, szárukon jellegzetesek és feltűnőek a szárcsomók (nóduszok). Levelei nagyok, egyszerűek, szórt állásúak, ép szélűek, kerekdedek, válluk szíves, az alsók általában szélesebbek mint amilyen hosz-szúak, felül kopaszok, alul rövid szőrűek. A levélnek a családra jellemzően pálhakürtője (ochreája) van. Ez az eleinte húsos, később száraz, kártyás képződmény a középsíkban összenőtt pálhákból fejlődik ki. A szárat csőszerűén körülveszi, és fiatal korban igen jól védi a folytonosan növekvő tenyészkúpot. A hajtás növekedésének előrehaladtával a tenyész-kúp áttöri a védőpálhát, amely a nódusz felett hártyaszerűen öleli körül a szárat, ekkor a következő szárcsomó pálhakürtő-je veszi át a védő szerepet.

A virágok hímnősek, egyszerű, tövén összenőtt, sziromszerű virágtakaróval. A színes virágtakaró a rovarok által való megporzást segíti. A 9-10porzó két körben helyezkedik el, tövükkel összenőttek a virágtakaró levelekkel. A magház együregű, benne egyetlen kettős burkú magkezdemény van. Termésük egymagvú szárnyas makkocska. Nagyon gyakori a kereszteződés a különböző rebarbara fajok között.

Környezeti igénye
A hideget és a meleget egyaránt jól tűri. A szubtrópusi területeken a kissé hűvösebb hegyoldalakon virít szebben, így a hőigénye alapján talán a hűvösebb éghajlatú területeket kedveli. A mérsékelt égöv alatt mindenütt megmarad.

Szereti a napsütötte domboldalakat, de félámyékban is nevelhető. Rövid nappalok idején (télen) csak a vegetatív részek fejlődnek, virágképződéséhez hosszú nappalok szükségesek, a fénnyel szemben tehát meglehetősen közömbös.

Nagy zöldfelülete miatt sok vízre van szüksége. Jó vízgazdálkodású területeken fejlődik csak kielégítően. A tartósan vízállásos helyeken a gyökértörzse egy-két hét alatt elrothad. Csapadékszegény nyarakon különösen laza, homokos talajokon érdemes öntözni.

Bármilyen típusú talaj megfelelő számára, a szélsőségeseket kivéve. Jó tápanyag-ellá-tottságú talajon minimális trágyázással több évig termeszthető. Közepes a tápanyagigénye. Kielégítő hozamot a telepítése előtt szervestrágyázott (10 m2-re 30 kg), majd később minden évben fejtrágyázott területről várhatunk. Fejtrágyaként 10 m2-re 20-30 dkg kevert műtrágyát adjunk, amelyben a nitrogén, a foszfor és a kálium aránya azonos.

Termesztése
A terület kiválasztásánál vegyük figyelembe, hogy több évig egy helyen marad, tehát vetésforgón kívüli helyre ültessük. Ősszel a mélyművelés előtt szórjuk ki a szerves és műtrágyákat, majd 50-60 cm mélyen forgassuk meg a talajt. Szerves trágyát később is adhatunk az ültetvénynek, a növények visszahúzódását követően (novemberben), majd utána óvatosan ássuk fel a sorok közét.

Legegyszerűbb szaporítási módja a tőosztás. Kiöregedett töveket is felhasználhatunk erre a célra. A kiásott töveket éles késsel annyi részre vághatjuk, ahány hajtás vagy haj-tásrügy megtalálható rajtuk, de általában négynél többre ne daraboljuk.

A feldarabolt gyökértörzseket októberben, az ásás után, elmunkált talajba ültessük el. A rügyek kb. 2 cm-rel kerüljenek a talajfelszín alá. Ültetés után földdel kupacoljuk fel a töveket. A tőosztás kora tavasszal (február-márciusban) lehetséges.

Dugványok hiányában magról is szaporítható. A magok gyengén csíráznak, ezért egyévesnél régebbivel ne próbálkozzunk. Április végén, szabad földbe, sűrűn vessük, majd kelés után 3-4 hét múlva ritkítsuk ki 8-10 cm-es távolságra. A palántaágyást tartsuk gyommentesen, és ha szükséges, többször is öntözzük. A palánták helyben, takarás nélkül jól áttelelnek, majd a következő év tavaszán ültethetők a végleges helyükre.

Ültetéskor vegyük figyelembe, hogy nagy tenyészterületre van szüksége, ezért a növények egymástól 1-1,2 m-es távolságra kerüljenek.

A fiatal telepítéseket száraz tavaszon érdemes egyszer-kétszer megöntözni, más években öntözés nélkül is nevelhető. Gyomtalanítsuk, többszöri kapálással tartsuk a talajt porhanyós állapotban. A kapálások előtt fejtrágyázhatunk. Egyik legfontosabb ápolási munkája a virágszárak rendszeres kitördelése. Ha ezt elhagyjuk, gyengébb a minősége és különösen az őszi levélhozam csökken.

A telepítés utáni második évtől folyamatosan, tavasszal és ősszel szedjük. A leveleket tőből mindig kézzel törjük ki, amilyen mélyen csak tudjuk. Kést ne használjunk, mert megsérthetjük a rügyeket, ezzel csökken a hozam. 3-4 levélnél többet ne szedjünk le egy-egy alkalommal, nehogy a tövet nagyon meggyengítsük. A levelek leszedése után távolítsuk el a levéllemezt, és csak a nyelét használjuk fel. A megtisztított levélnyelet egy-két napon belül dolgozzuk fel, mert könnyen fonnyad.

Magfogáskor a fejlődő virághajtásokat ne törjük ki. Magja a nyár közepén érik. Beérés után az egész magszárat vágjuk ki és szedjük le a magokat.

Öntözés mellett - a magszárak kitörésével - majdnem egész évben szedhetünk zsenge levélnyeleket. Hajtatásával Magyarországon nem foglalkoznak. Külföldön az ősszel felszedett 2-3 éves töveket általában hidegágyakban, rövid pihentetés után hajtatják.

Növényvédelmi munkát nem igényel, nincs speciális kórokozója, illetve kártevője.

Felhasználása
Gyógyászati célra általában a 6-8 éves növények gyökértörzsét gyűjtik. Már az i.e. 27. századból való kínai füveskönyv is megemlíti a „nagy sárga gyökeret". A középkorban nagyon drága és ritka volt, Európában általánosan az 1700-as évektől terjedt el. Egy ideig csak gyógynövényként termesztették, később magánosán dísznek ültették a parkokba. Az Európában termesztett rebarbarafajták jelenleg már ugyanolyan minőségűek, mint a kínaiak.

Az élő növényben a hashajtó hatású antrakinonok és antranolok glikozidos kötésben vannak, emellett összehúzó, cserző hatású tannoidglikozid keverék is található benne. Kis adagban inkább az összehúzó hatása érvényesül, nagyobb adagban kifejezetten hashajtó.

Megjegyzendő, hogy gyógyászati felhasználását számos gyógyszerkönyv (pl. a VI. Magyar Gyógyszerkönyv) nem engedélyezi, mert a fent említett anyagokon kívül egy ösztrogén hatású vegyületet (rapontikozid) is tartalmaz.

Éhínség idején nagyon sok helyen fogyasztották folyamatosan, ami súlyos egészségkárosodáshoz vezetett. Az oxálsav és sói nemcsak mérgezőek, hiszen a szervezetben is jelen vannak a védekezőrendszer (fagocitózis) egyik elemeként. A túl sok bevitel káros. A rebarbarán kívül sok oxálsav található az éretlen paradicsomban, a sóskában, az eperben, a kakaóban, valamivel kevesebb a céklában, a ribizliben, a köszmétében, az uborkában és a répafélékben. Az ételek kombinálásával ezt is célszerű figyelembe venni.

A levélnyélből tavasszal, illetve ősszel, amikor kevés a vesekövet okozó oxálsavtar-talma, különféle ételeket, szörpöt, bort készíthetünk.

(Info: http://www.terebess.hu/tiszaorveny/zoldseg/rebarbara.html )