2010. április 24., szombat

Torta di pane, avagy kenyértorta


Abban a szerencsében (no, akkor nem épp így gondoltam) részesültem 9 évvel ezelőtt (micsoda? már 9 éve volt?), hogy 4 hónapig Svájcban dolgozhattam. Egy alapítványi nyaralóban tehettem mindezt, csodás környezetben


és tisztességes körülmények között, egy fiatal és lelkes csapatban.

Persze, akkor olyan nehéz volt elmenni 4 kerek hónapra és itthagyni mindenkit! Főleg Valakit!;) És akkor, a természeten kívül -amit igyekeztem is rendszeresen járni-, az égvilágon semmi sem tudott elvarázsolni a fejlett országban. Természetesen, megszoktam az ottlétet, tisztességgel végeztem a munkámat és igyekeztem a lehető legtöbbet látni, meglátogatni, megnézni a természeti (és kulturális) szépségeiből az országnak. (Talán írok is erről majd egy bejegyzést, mert most olyan jólesik felemlegetni mindent, ami ott és akkor történt!)

Viszont elkövettem egy bepótolhatatlan hibát is: semmiféle receptet nem hoztam haza magammal. Pedig akkor is érdekeltek az ételek, szerettem főzni akkor is! Emlékszem, milyen sanda szemekkel nézett Fabrizio (az olasz szakács), amikor bekéredzkedtem a territóriumára egy meglepetés-torta készítése erejéig, és milyen fölényes mosollyal nézte minden mozdulatomat. De érdekes módon, még amikor a pépet kavartam, megváltozott a kifejezése és érdeklődve bámult, majd elkérte a torta receptjét. Az, hogy végül bevágott belőle egy jó nagy szeletet és megdicsérte, számomra az elismerések elismerése volt.
Imádtam a főztjét. Mondhatni hagyományosan főzött, mégis olyan más volt minden, mint amit itthon addig megszoktam. A kisujjában volt minden, pillanatok alatt elvarázsolt egy tányért a tálalásával. Művészetet csinált a krumpliból, húsból, zöldségekből. A vasárnapi tortát pedig csodálatosan tálalta.


A torta melletti tálakban valami "öntet-féle" van. A nem-krémes torták mellé mindig készült ilyesmi, hogy kellemesebbé, "csúszósabbá" tegyék azokat. Általában mascarpone és tejszín keverékéből készültek, ezzel-azzal ízesítve.
És a saláták: ott váltam salátafüggővé, ott jöttem rá, hogy a só-ecet-cukor-kombináción túl más öntetek is léteznek.:P Ott tanultam meg végérvényesen, hogy semmit sem dobunk ki, szinte minden újrahasznosítható, legyen szó akár levesmaradékról, akár megszáradt kenyérhéjról. És persze, ott történt az is, hogy nem voltam képes megenni a kelbimbó-főtt gesztenye párosból a főtt gesztenyét, ott csalódtam az ananászos csirkeraguban és ott szörnyűlködtem a főnökasszony Nepálból hozott csípős-édes-sós-savanyú sütőtökös szószán. Bezzeg most hogy örülnék, ha mindezeknek tudnám a pontos receptjét, mert biztos vagyok benne, hogy ezúttal már ízlenének. Azóta rengeteget változtam én is és az ízlésem is. De hiába, olyan bakfütty voltam akkor, hogy négy hónap alatt egyszer sem voltam képes összegyűjteni néhányat a millióegy kinyomtatott receptből, amelyek minden csoportcsere előtt ott hevertek a nappali egyik asztalán, hogy ki-ki kiválaszthassa magának azt, amelyiket szívesen hazavinné. Vagy megkérhettem volna a főnökasszonyt, hogy nyomtassa ki nekem őket. De nem. Semmi ilyesmi. És most már bánhatom! Bánom is.

Elnézést a hosszú bevezetőért (sőt, akár tízszer ekkorát is képes lettem volna írni, hiszen csak amúgy tolulnak most bennem az emlékek), de ezt el kellett mondanom. Hogy végre rátérhessek a kenyértortára, ami rendszeresen készült a Casa Locarno-ban. Nem ez volt minden vasárnap, természetesen, de háromhtente legalább egyszer biztos, hogy sor került rá, így minden csoport megkóstolhatta. Én nagyon szerettem. Régóta el akartam készíteni itthon is, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Pedig tisztán emlékszem, hogy Fabrizio egyszer elmondta a receptet, de pontosan ilyen tisztán el is felejtettem. Csupán annyira emlékeztem belőle, hogy egy hatalmas tálban valami barna trutymó leledzik, amiből aztán az a finom torta készül.
Aztán elkezdtem agyalni, hogyan készülhetett és a maradék napraforgó-kalácsot már direkt erre a célra szárítgattam. Végül pedig, éppen amikor a kiszáradt kalácsot morzsolgattam, valamilyen rejtett zugból beugrott a torta di pane elnevezés. Nosza, be a keresőbe és millióegy változatot kidobott. Rögtön a második volt a Brottorte aus dem Tessin, ami - gondolom - éppen az eredeti lenne, hiszen Svájcnak a Tessin/Ticino kantonjában voltam, annak is a legdélibb csücskében, 8 km-re az olasz határtól. De hiába néztem meg a receptet, és bár a lényegét megértettem, annyira elfelejtettem már németül, hogy aszerint nem mertem nekivágni. Az első viszont egy rövid és egyszerű olasz recept volt, elolvastam, leellenőriztem két szót ahhoz, hogy egészen pontosan megértsem, és végül megalkottam a saját változatomat, mert, őszintén, már nehezen tudtam elszakadni az elképzelésemtől. Bár tulajdonképpen nagyon hasonló volt, csak éppen én nem hagytam annyit ázni a megszáradt kalácsot/kenyeret, illetve még módosítottam ezt-azt rajta. Kíváncsi voltam az eredményre nagyon, és szerencsére nem kellett csalódnom. Egy tömény szerkezetű, töményen csokiízű sütemény lett az eredmény, amiből a férjem és zenésztársai repetát is kértek, tehát biztos, hogy finom volt. Legközelebb talán mégis megpróbálkozom, hogy csupán tojássárgájával készítsem, lehet picivel könnyebb lesz a tészta. De ezt a változatot is mindenképpen megtartom!


Torta di pane (kenyértorta)

Hozzávalók: kb. 60 dkg száraz kenyér vagy kalács, kb. 5 dl langyos tej, 3 ek. kakaó, 1 tk. fahéj, 20 dkg cukor (én csak kb. 15-öt tettem, mert a kalács már édesített volt valamennyire), 2 tojás + 1 fehérje, 1 tk. sütőpor, 5 dkg fenyőmag (nálam sótlan mogyoró), 5 dkg mazsola, 1 kis üveg magozott meggy; vaj és liszt a kenéshez, porcukor a szóráshoz, magozott meggy a díszítéshez.

Elkészítése:
A szárított kenyeret összemorzsoljuk vagy laskaserítővel (nyújtófával) többször végiggurulunk rajta. Maradhatnak azért nagyobbacska darabok is. Ráöntjük a langyos tejet és jól összekeverjük. Attól függően, hogy mennyi időnk van, félórát-órát hagyjuk ázni. Ha teljesen pépet akarunk majdbelőle, többet is hagyhatjuk. Ezután egy 26-os átmérőjű tortaformát kikenünk vajjal és megszórunk liszttel. A tojásokat a cukorral habosra keverjük. Az áztatott kenyérhez adjuk a kakaót, a fahéjat és a sütőport, a fenyőmagot, mazsolát és a meggyet, végül pedig belekavarjuk a habos tojást is. Az egészet jól elkeverjük, és ha szükségesnek találjuk, még hagyhatjuk állni egy keveset. Végül a masszát beleöntjük az előkészített tortafrmába és közepes hőfokon kb. háromnegyed órát sütjük. Ha mégis túl gyorsan sülne, lehet éevenni a hőből. Tűpróbát mindenképpen érdemes végezni. A tortát rácsra helyezzük és miután kihűlt, megszórjuk porcukorral és minden szeletet egy-egy meggyszemmel díszítünk.

EK - 2010/6; 2016/9

Fázisfotók:







A "korabeli" fotók minősége olyan amilyen. Lefotóztam a fotót. A Locarno-t és a Lago Maggiore-t ábrázoló képen viszont "eredeti" a szürkeség, ugyanis nagyon magas volt a levegő páratartalma; amikor odamentem, legalább két hétig állandó légszomjjal küszködtem.

15 megjegyzés:

Edó írta...

:) Nagyon elveztem olvasni az irasodat!Nekem is vannak ilyen szep elmeneyeim a Balatonrol anno,eppen most ideztem fel a rantott sajt kapcsan,ugyanis ott es akkor tanultam meg Sanyitol,hogy hogyan kell rendesen panirozni.Es eppen arra gondoltam,hogy irok rola a bejegyzesbe,aztan lusta voltam:)
szep idok lehettek,en el tudom kepzelni!Es ez a torta is isteni lehet.Nagyon szepek a fotok!

Wise Lady írta...

Nagyon érdekes, a torta is, a történet is.

Bianka írta...

ÉLvezett ma téges meglátogatni. Írás, torta nagyon feldobott

Kata írta...

Milyen jó, amikor előkerülnek ilyen régi emlékek:) tetszik a torta is!

Andi írta...

Nekem is jó volt olvasni, a torta nagyon szép!

sedith írta...

Köszönöm szépen mindannyiótoknak!:)
Próbáljátok ki ti is!:)

Ami írta...

Érdekes olvasmány és szuper recept! Ki kell próbálnom, mivel meggy is van benne, azt hiszem imádni fogjuk :)

Natimi írta...

Edit!Ezt nagyon jó volt olvasni.Milyen jó is a sok szép emlékre,emlékezni!!!:)

A képek is nagyon jók és milyen csinos vagy rajtuk:)?!!

A torta is finom lehet.Talán ki is próbálom,a meggyet mi is szeretjük és van is egy megkezdett meggykompótom:))

A torta képek profik!!!Ügyes vagy!

Puszillak,
Timi

Ági angyalai írta...

De jó volt új infót is megtudni rólad, közben pedig egy csodás recepttel gazdagabbnak lenni. Kinyomtattam, megsütöm, majd beszámolok róla.

(Parajd mennyire van messze tőletek?)

Puszi
Ági

sedith írta...

Ági, kíváncsian várom a beszámolót!

Ha jól sejtem, olyan 80-100 km lehet. De eléggé kevésnek számít, mert jó az út. :D Talán ott (is) fogtok megszállni?

Szitya írta...

Szia Edith!

Kissé elsodródtam mostanában a számítógéptől, így ezt a bejegyzésedet csak most olvastam... Svájc említésére felkapom mindig a fejemet. Nem tudom miért emlékeztem úgy, hogy Lausanne-ban voltál... Erre kiderült, hogy ott voltál "fogadott második hazámban", ahová én egyszer sem jutottam el a tíz év alatt, pedig állítólag mesés hely!
Mindenesetre nagyon jó volt olvasni az élménybeszámolódat és csak bátran fejtsd ki még!!!! :-)

Bocsi, a torta szinte háttérbe szorult nálam, annyira elbűvölt az azt megelőző írás!
Puszi,

Szilvi

Ági angyalai írta...

Megsütöttem. fényképeztem!Jó nehéz. No nem elkészíteni, hanem a súlya. Alig bírtam átemelni a tortatálra. De sikerült és már meg is kóstoltam. Fenséges! Fenyőmag kimaradt és mazsola helyett is csak áfonya került bele. Egy egész kalács van benne.
Úgy érzem ma már nem eszem semmit se.
Szuper kis recept!
Ágnes

sedith írta...

Ágnes, valóban? Nagyon örülök, hogy ízlett, és főleg, hogy jó sikerélményed lett vele!:) Áfonyával kapcsolatban: fő a kreativitás; így kell ezt, nem kell kétségbeesni, ha valami éppen nincs otthon, szinte minden helyettesíthető.
Remélem, hamar meglátoma fotódat a Kaviárban.:) Vagy esetleg kölcsönadod, hoyg feltehessem én is? Úgyis a minap kaptam fotókat egyik olvasomtól a cicitortáról, úgyhogy egyszerre megmutatnám!:)

Ági angyalai írta...

No, ott van az én művem is fotóval a "kaviárban" és ugyanakkor feltettem egy kérdést is.
Milyen típusú és mennyire száraz kenyérre gondolsz a receptben? Hátha egyszer nem kaláccsal készíteném, mert bizony sokszor megszárad a sima fehérkenyér/kifli/zsemle nálunk..igaz nem vész kárba, a szomszéd bácsi állatainak adom és kapok értük jófajta, igazi sárga tojást.

Ágnes

sedith írta...

Ágnes, hát éppen arra a kenyérre, ami megmarad, megszárad és legrosszabb esetben kidobódik. (Én is összegyűjtöm a maradékokat és valakinek odaadom.) Svájcban legalábbis mindig abból készült: megmaradt félszeletek, kenyérhéjak, stb. Az én kalácsom csontszáraz volt; feltördeltem nagyobb darabokra, egy tálcára tettem, tiszta ruhával letakartam és a kamrába tettem száradni. Néhány nap alatt kiszáradt. Muszáj szellőzni, hogy száradjon és ne penészedjen. Persze, langyos sütőben is lehet szárítani, úgy gyorsabban megy. És ha ezt a kiszáradt kenyeret (vagy kalácsot) ledarálod, máris megvan a házi prézlid!:) (A kalácsból való jó az édes gombócokhoz pl. )

2010. április 24., szombat

Torta di pane, avagy kenyértorta

Bejegyezte: sedith dátum: 15:01

Abban a szerencsében (no, akkor nem épp így gondoltam) részesültem 9 évvel ezelőtt (micsoda? már 9 éve volt?), hogy 4 hónapig Svájcban dolgozhattam. Egy alapítványi nyaralóban tehettem mindezt, csodás környezetben


és tisztességes körülmények között, egy fiatal és lelkes csapatban.

Persze, akkor olyan nehéz volt elmenni 4 kerek hónapra és itthagyni mindenkit! Főleg Valakit!;) És akkor, a természeten kívül -amit igyekeztem is rendszeresen járni-, az égvilágon semmi sem tudott elvarázsolni a fejlett országban. Természetesen, megszoktam az ottlétet, tisztességgel végeztem a munkámat és igyekeztem a lehető legtöbbet látni, meglátogatni, megnézni a természeti (és kulturális) szépségeiből az országnak. (Talán írok is erről majd egy bejegyzést, mert most olyan jólesik felemlegetni mindent, ami ott és akkor történt!)

Viszont elkövettem egy bepótolhatatlan hibát is: semmiféle receptet nem hoztam haza magammal. Pedig akkor is érdekeltek az ételek, szerettem főzni akkor is! Emlékszem, milyen sanda szemekkel nézett Fabrizio (az olasz szakács), amikor bekéredzkedtem a territóriumára egy meglepetés-torta készítése erejéig, és milyen fölényes mosollyal nézte minden mozdulatomat. De érdekes módon, még amikor a pépet kavartam, megváltozott a kifejezése és érdeklődve bámult, majd elkérte a torta receptjét. Az, hogy végül bevágott belőle egy jó nagy szeletet és megdicsérte, számomra az elismerések elismerése volt.
Imádtam a főztjét. Mondhatni hagyományosan főzött, mégis olyan más volt minden, mint amit itthon addig megszoktam. A kisujjában volt minden, pillanatok alatt elvarázsolt egy tányért a tálalásával. Művészetet csinált a krumpliból, húsból, zöldségekből. A vasárnapi tortát pedig csodálatosan tálalta.


A torta melletti tálakban valami "öntet-féle" van. A nem-krémes torták mellé mindig készült ilyesmi, hogy kellemesebbé, "csúszósabbá" tegyék azokat. Általában mascarpone és tejszín keverékéből készültek, ezzel-azzal ízesítve.
És a saláták: ott váltam salátafüggővé, ott jöttem rá, hogy a só-ecet-cukor-kombináción túl más öntetek is léteznek.:P Ott tanultam meg végérvényesen, hogy semmit sem dobunk ki, szinte minden újrahasznosítható, legyen szó akár levesmaradékról, akár megszáradt kenyérhéjról. És persze, ott történt az is, hogy nem voltam képes megenni a kelbimbó-főtt gesztenye párosból a főtt gesztenyét, ott csalódtam az ananászos csirkeraguban és ott szörnyűlködtem a főnökasszony Nepálból hozott csípős-édes-sós-savanyú sütőtökös szószán. Bezzeg most hogy örülnék, ha mindezeknek tudnám a pontos receptjét, mert biztos vagyok benne, hogy ezúttal már ízlenének. Azóta rengeteget változtam én is és az ízlésem is. De hiába, olyan bakfütty voltam akkor, hogy négy hónap alatt egyszer sem voltam képes összegyűjteni néhányat a millióegy kinyomtatott receptből, amelyek minden csoportcsere előtt ott hevertek a nappali egyik asztalán, hogy ki-ki kiválaszthassa magának azt, amelyiket szívesen hazavinné. Vagy megkérhettem volna a főnökasszonyt, hogy nyomtassa ki nekem őket. De nem. Semmi ilyesmi. És most már bánhatom! Bánom is.

Elnézést a hosszú bevezetőért (sőt, akár tízszer ekkorát is képes lettem volna írni, hiszen csak amúgy tolulnak most bennem az emlékek), de ezt el kellett mondanom. Hogy végre rátérhessek a kenyértortára, ami rendszeresen készült a Casa Locarno-ban. Nem ez volt minden vasárnap, természetesen, de háromhtente legalább egyszer biztos, hogy sor került rá, így minden csoport megkóstolhatta. Én nagyon szerettem. Régóta el akartam készíteni itthon is, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Pedig tisztán emlékszem, hogy Fabrizio egyszer elmondta a receptet, de pontosan ilyen tisztán el is felejtettem. Csupán annyira emlékeztem belőle, hogy egy hatalmas tálban valami barna trutymó leledzik, amiből aztán az a finom torta készül.
Aztán elkezdtem agyalni, hogyan készülhetett és a maradék napraforgó-kalácsot már direkt erre a célra szárítgattam. Végül pedig, éppen amikor a kiszáradt kalácsot morzsolgattam, valamilyen rejtett zugból beugrott a torta di pane elnevezés. Nosza, be a keresőbe és millióegy változatot kidobott. Rögtön a második volt a Brottorte aus dem Tessin, ami - gondolom - éppen az eredeti lenne, hiszen Svájcnak a Tessin/Ticino kantonjában voltam, annak is a legdélibb csücskében, 8 km-re az olasz határtól. De hiába néztem meg a receptet, és bár a lényegét megértettem, annyira elfelejtettem már németül, hogy aszerint nem mertem nekivágni. Az első viszont egy rövid és egyszerű olasz recept volt, elolvastam, leellenőriztem két szót ahhoz, hogy egészen pontosan megértsem, és végül megalkottam a saját változatomat, mert, őszintén, már nehezen tudtam elszakadni az elképzelésemtől. Bár tulajdonképpen nagyon hasonló volt, csak éppen én nem hagytam annyit ázni a megszáradt kalácsot/kenyeret, illetve még módosítottam ezt-azt rajta. Kíváncsi voltam az eredményre nagyon, és szerencsére nem kellett csalódnom. Egy tömény szerkezetű, töményen csokiízű sütemény lett az eredmény, amiből a férjem és zenésztársai repetát is kértek, tehát biztos, hogy finom volt. Legközelebb talán mégis megpróbálkozom, hogy csupán tojássárgájával készítsem, lehet picivel könnyebb lesz a tészta. De ezt a változatot is mindenképpen megtartom!


Torta di pane (kenyértorta)

Hozzávalók: kb. 60 dkg száraz kenyér vagy kalács, kb. 5 dl langyos tej, 3 ek. kakaó, 1 tk. fahéj, 20 dkg cukor (én csak kb. 15-öt tettem, mert a kalács már édesített volt valamennyire), 2 tojás + 1 fehérje, 1 tk. sütőpor, 5 dkg fenyőmag (nálam sótlan mogyoró), 5 dkg mazsola, 1 kis üveg magozott meggy; vaj és liszt a kenéshez, porcukor a szóráshoz, magozott meggy a díszítéshez.

Elkészítése:
A szárított kenyeret összemorzsoljuk vagy laskaserítővel (nyújtófával) többször végiggurulunk rajta. Maradhatnak azért nagyobbacska darabok is. Ráöntjük a langyos tejet és jól összekeverjük. Attól függően, hogy mennyi időnk van, félórát-órát hagyjuk ázni. Ha teljesen pépet akarunk majdbelőle, többet is hagyhatjuk. Ezután egy 26-os átmérőjű tortaformát kikenünk vajjal és megszórunk liszttel. A tojásokat a cukorral habosra keverjük. Az áztatott kenyérhez adjuk a kakaót, a fahéjat és a sütőport, a fenyőmagot, mazsolát és a meggyet, végül pedig belekavarjuk a habos tojást is. Az egészet jól elkeverjük, és ha szükségesnek találjuk, még hagyhatjuk állni egy keveset. Végül a masszát beleöntjük az előkészített tortafrmába és közepes hőfokon kb. háromnegyed órát sütjük. Ha mégis túl gyorsan sülne, lehet éevenni a hőből. Tűpróbát mindenképpen érdemes végezni. A tortát rácsra helyezzük és miután kihűlt, megszórjuk porcukorral és minden szeletet egy-egy meggyszemmel díszítünk.

EK - 2010/6; 2016/9

Fázisfotók:







A "korabeli" fotók minősége olyan amilyen. Lefotóztam a fotót. A Locarno-t és a Lago Maggiore-t ábrázoló képen viszont "eredeti" a szürkeség, ugyanis nagyon magas volt a levegő páratartalma; amikor odamentem, legalább két hétig állandó légszomjjal küszködtem.

15 megjegyzés on "Torta di pane, avagy kenyértorta"

Edó on 2010. április 24. 15:30 írta...

:) Nagyon elveztem olvasni az irasodat!Nekem is vannak ilyen szep elmeneyeim a Balatonrol anno,eppen most ideztem fel a rantott sajt kapcsan,ugyanis ott es akkor tanultam meg Sanyitol,hogy hogyan kell rendesen panirozni.Es eppen arra gondoltam,hogy irok rola a bejegyzesbe,aztan lusta voltam:)
szep idok lehettek,en el tudom kepzelni!Es ez a torta is isteni lehet.Nagyon szepek a fotok!

Wise Lady on 2010. április 24. 16:05 írta...

Nagyon érdekes, a torta is, a történet is.

Bianka on 2010. április 24. 16:31 írta...

ÉLvezett ma téges meglátogatni. Írás, torta nagyon feldobott

Kata on 2010. április 24. 19:28 írta...

Milyen jó, amikor előkerülnek ilyen régi emlékek:) tetszik a torta is!

Andi on 2010. április 24. 22:12 írta...

Nekem is jó volt olvasni, a torta nagyon szép!

sedith on 2010. április 25. 7:58 írta...

Köszönöm szépen mindannyiótoknak!:)
Próbáljátok ki ti is!:)

Ami on 2010. április 25. 9:12 írta...

Érdekes olvasmány és szuper recept! Ki kell próbálnom, mivel meggy is van benne, azt hiszem imádni fogjuk :)

Natimi on 2010. április 26. 10:50 írta...

Edit!Ezt nagyon jó volt olvasni.Milyen jó is a sok szép emlékre,emlékezni!!!:)

A képek is nagyon jók és milyen csinos vagy rajtuk:)?!!

A torta is finom lehet.Talán ki is próbálom,a meggyet mi is szeretjük és van is egy megkezdett meggykompótom:))

A torta képek profik!!!Ügyes vagy!

Puszillak,
Timi

Ági angyalai on 2010. április 26. 11:51 írta...

De jó volt új infót is megtudni rólad, közben pedig egy csodás recepttel gazdagabbnak lenni. Kinyomtattam, megsütöm, majd beszámolok róla.

(Parajd mennyire van messze tőletek?)

Puszi
Ági

sedith on 2010. április 26. 14:21 írta...

Ági, kíváncsian várom a beszámolót!

Ha jól sejtem, olyan 80-100 km lehet. De eléggé kevésnek számít, mert jó az út. :D Talán ott (is) fogtok megszállni?

Szitya on 2010. április 27. 11:17 írta...

Szia Edith!

Kissé elsodródtam mostanában a számítógéptől, így ezt a bejegyzésedet csak most olvastam... Svájc említésére felkapom mindig a fejemet. Nem tudom miért emlékeztem úgy, hogy Lausanne-ban voltál... Erre kiderült, hogy ott voltál "fogadott második hazámban", ahová én egyszer sem jutottam el a tíz év alatt, pedig állítólag mesés hely!
Mindenesetre nagyon jó volt olvasni az élménybeszámolódat és csak bátran fejtsd ki még!!!! :-)

Bocsi, a torta szinte háttérbe szorult nálam, annyira elbűvölt az azt megelőző írás!
Puszi,

Szilvi

Ági angyalai on 2010. április 28. 14:31 írta...

Megsütöttem. fényképeztem!Jó nehéz. No nem elkészíteni, hanem a súlya. Alig bírtam átemelni a tortatálra. De sikerült és már meg is kóstoltam. Fenséges! Fenyőmag kimaradt és mazsola helyett is csak áfonya került bele. Egy egész kalács van benne.
Úgy érzem ma már nem eszem semmit se.
Szuper kis recept!
Ágnes

sedith on 2010. április 28. 15:25 írta...

Ágnes, valóban? Nagyon örülök, hogy ízlett, és főleg, hogy jó sikerélményed lett vele!:) Áfonyával kapcsolatban: fő a kreativitás; így kell ezt, nem kell kétségbeesni, ha valami éppen nincs otthon, szinte minden helyettesíthető.
Remélem, hamar meglátoma fotódat a Kaviárban.:) Vagy esetleg kölcsönadod, hoyg feltehessem én is? Úgyis a minap kaptam fotókat egyik olvasomtól a cicitortáról, úgyhogy egyszerre megmutatnám!:)

Ági angyalai on 2010. április 30. 16:21 írta...

No, ott van az én művem is fotóval a "kaviárban" és ugyanakkor feltettem egy kérdést is.
Milyen típusú és mennyire száraz kenyérre gondolsz a receptben? Hátha egyszer nem kaláccsal készíteném, mert bizony sokszor megszárad a sima fehérkenyér/kifli/zsemle nálunk..igaz nem vész kárba, a szomszéd bácsi állatainak adom és kapok értük jófajta, igazi sárga tojást.

Ágnes

sedith on 2010. május 2. 13:57 írta...

Ágnes, hát éppen arra a kenyérre, ami megmarad, megszárad és legrosszabb esetben kidobódik. (Én is összegyűjtöm a maradékokat és valakinek odaadom.) Svájcban legalábbis mindig abból készült: megmaradt félszeletek, kenyérhéjak, stb. Az én kalácsom csontszáraz volt; feltördeltem nagyobb darabokra, egy tálcára tettem, tiszta ruhával letakartam és a kamrába tettem száradni. Néhány nap alatt kiszáradt. Muszáj szellőzni, hogy száradjon és ne penészedjen. Persze, langyos sütőben is lehet szárítani, úgy gyorsabban megy. És ha ezt a kiszáradt kenyeret (vagy kalácsot) ledarálod, máris megvan a házi prézlid!:) (A kalácsból való jó az édes gombócokhoz pl. )

Related Posts with Thumbnails